Hegymegi Kiss Áron (Nyílhegy): Néhány megjegyzés Lance Henson Indiánok című írásához

Furcsa egy írás. Látszik, hogy egyáltalán nem érti, mi volt és mit jelentett Magyarországon az „indiánozás”. Bár alapvetően nem kedvelem a manapság oly gyakran előrángatott – többnyire indokolatlan – rasszistázást, de ebből az emberből dől az indián felsőbbrendűség tudata minden fehér emberrel szemben, volt légyen az indiánölő fehér telepes vagy olyan európai, akinek mindehhez semmi köze nem volt, és – jóllehet talán nem eléggé mély ismeretek birtokában, de – őszinte érdeklődéssel és szimpátiával fordult az indiánok felé. Ám napjaink másik rákfenéje is megjelenik a szövegben: többszáz évvel ezelőtt elkövetett bűnökért felelőssé tenni és megalázni az utódokat, még ha ezek megértésükkel, a korábbi bűnök őszinte elítélésével és mai cselekedeteikkel el is követnek mindent a békesség megőrzése érdekében. Színezi a képet az a körülmény, hogy az ő ereiben is folyik francia vér, tehát csak a napjainkban divatos szabados identitásválasztás alapján tekintheti magát minden ízében indiánnak. (Apropó: hogy is áll a dolog a Dog Soldierek kötelező emberölésével?)

Henson dühödten háborog a mai „érzékenyített” világban lépten-nyomon előrángatott „kulturális kisajátítás” (cultural appropriation) miatt, és nem érzékeli, hogy itt nem erről, hanem éppen az indián kultúra iránti tiszteletről és megbecsülésről van szó. Ha valamit kisajátítunk, az azt jeleni, hogy mástól valamit elveszünk és saját hasznunkra fordítjuk. A kultúra ellopásáról beszél, holott a magyarországi indiánozás senkit sem fosztott meg semmitől, és semmilyen anyagi haszonhoz nem jutott általa. Ez a zsigeri elutasítás a minden fehér emberrel szemben érzett, mélyről jövő, talán maga előtt sem bevallott utálat megnyilvánulása. Milyen alapon kívánja a múltbéli és a jelenkori indián létet mélységes együttérzéssel, megértéssel, sőt tisztelettel szemlélő attitűdöt a megnövekedett öntudat magasából gőgösen kirekeszteni? Normálisan gondolkodó – megengedem, európai – ember nem beszél ellopásról, kisajátításról és bűzlő dögökről; ellenkezőleg: örül, ha kultúrája hozzá tud tenni valamit az emberiség egyetemes értékeihez, ahhoz, hogy földünk elfogadóbb és szolidárisabb hellyé váljék. Ellentétben a cancel culture kétségbeejtően romboló, a világot szétzúzó és lakhatatlan hellyé változtató tébolyával. Ugyan miért kellene tőle megbocsátásért esedezni, azért mert szeretjük kultúrájukat és tiszteljük sokat szenvedett népüket? (A szenvedésről mi, magyarok is beszélhetnénk: a tatár és török népirtástól kezdve Trianonig.)

S ha már a kulturális kisajátításról és az indián büszkeségről beszélünk: mit gondoljunk arról, hogy egyes törzsek a fehérekkel folytatott szuvenír-csencselésből egészítik ki jövedelmüket, vagy jó fizetség fejében örömmel várják pow-wow ünnepségeikre a nyárspolgárok bámész tömegeit, a mienknél jóval kevésbé autentikus öltözetekben. Előbb talán őket kellene megrendszabályozni.

Megsértődik azon, hogy a magyar miniszterelnök az ő beolvadás elleni harcukhoz meri hasonlítani az Európát elárasztó „menekültek” elleni védekezést, holott pontosan ugyanarról van szó: a terület meghódításáról és az őslakosság – ha egyelőre még nem is mindig erőszakos – megsemmisítéséről (komoly segítséget kapva ehhez az elfajult liberalizmus jószerivel visszafordíthatatlan múlt- és kultúrafelszámoló, önpusztító törekvéseitől).

A magyarországi indiánok soha nem gondolták magukat „igazi” indiánnak (ezt még Fehér Szarvas sem tette, csupán írói fogásként híresztelte azt, hogy ő maga hisz ebben), így a „native” amerikaiak részéről semmilyen legitimációt nem vártunk. És minő balgaság a múlt század ’30-as, ’40-es éveinek talán kissé naiv, de mindenképpen jószándékú mozgolódásaival kapcsolatban szabadkőműves párhuzamokat emlegetni.

„Az indián játékok célját és lényegét (itt a némi rasszizmussal felemlegetett „félzsidó”) Baktay Ervin fogalmazta meg egy hitvallásnak is tekinthető hosszabb írásában. Beszél az indián élet és kultúra – jóllehet kicsit idealizált – értékeiről, a természettel fennálló mélységes harmóniájáról, írását végül így fejezi be: „Arra az időre, amit a természetben tölthetünk, kapcsolódjunk ki gyökeresen másik, városi, civilizált énünkből: legyünk lélekben gyermekek, tudjunk játszani, örülni a szépnek. Így válik az egészséges testi sportélet szellemileg is újjáalakító, regeneráló élménnyé. E sorok írója hálát ad Istennek, hogy töretlenül él benne ma is, amikor már jól benne jár negyvenes éveiben, a fantáziát, játékot, önfeledt átélést kívánó kedve. A jószerencse megáldott barátokkal is, akik hasonlóan éreznek. Ez adta a gondolatot, hogy 1931-ben megalakítsam a mi »indián« táborunkat.” (Bővebben lásd: Az indológus indián. Szerk.: Kelényi Béla. Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum, 2013, p.275-276.)

E vallomásból kitűnik, hogy számára a „nagy játék” mögött mély filozófiai tartalom rejlett. A magyar indián játékok esetében erről van szó, nem többről és nem is kevesebbről. Ezt a dolgot világméretű problémák keretébe helyezni és kiátkozni, több mint botorság.

Hegymegi Kiss Áron, azért is Nyílhegy