Kántor Zsolt prózaversei

A fölvarrt felhő

Hirtelen a mindenütt és a sehol lett egyszerre nappal és éjszaka.  Mintha az idő és az örökkévalóság határán időzne a lélek. Ha ezt meg meri tenni a tudat, mire számíthat a tudatalatti? A festő a reggelt háromszögekből, felhőből és hegyek között folydogáló patakokból varrja össze. Ismeretlen világokból szövi az otthont. És rádöbben, hogy a szavak nélküli gondolkodás tulajdonképpen képek általi barangolás. A kép képződése az örökölt fantázia és a valóság egyesülése.  A szürmodernitás. De az agy így is mindent korrigál, mint a helyesírási program. Kortyonként sötétedik. Ott egy csalánban fekvő női akt. A rács alatt. Boris Vian egy vödör pezsgővel (száraz) jön a tévé képernyőjéből felém és ráönti a szoba-rózsámra. Az első rápillantás után máris dimenziókra bomlik szét a szoba. Emlék omlik be az álom alatt. Az emelkedettség elillan. Látomás helyett mély álom lesz a beszédből. De egy életre kelt spirálfüzet megmenti a nemzetet. A nyitva hagyott ablak miatt: behozza a huzat a pitypang (úgymond) szirmait.

Kialudt lámpa a leírt szó

A Derrida-Schelling-Wittgenstein háromszög

Olykor az energiaitalból is elég.  A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a fény is kevesebb. Bárcsak a szó mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta észből is kimenne a szeretet. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár a sós emlékfoszlányokra tapadó könnyes szemek. Az elmélkedő olykor túl képletes. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek kibontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy szövétnek? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold. A vers meg úszik a Dunán. Repce érik, menta s kapor. A fantázia a falban zakatol.

A történő idő egyetlen pontján

A fejben formálódó vers a jelentéssűrűség kertjeként frissül! S egy kis forrás a szívre ömlik. Egy ária. Bocellit hallgat a filológus. minyonokat eszik a színház pagodájában. Majd a zenekari árokba süllyed az ágy díszletével együtt. Liánok hajlongnak fölötte. Dús betűszőrzet. Egy szövegállomás parancsnokának érzi magát. Kis paradigmák tövében apró szócsontok, kezdi el monológját. A tényeknek vége van. Mögöttük ott a gyarlóság. A szétszedett emlékezés-tekercs. Események kontra újraírás. Szövegből kikelt szöveg. Idea és retus. Együttrezgés-ráhangzás. Az írott ember. Demisztifikálja a szöveget, a kontextust. Elutasít mindenféle privilegizált akaratot. Eloszlatja az objektivitás, a fölény és a konszenzus illúzióját. A nyom, amely soha nem vezet önmaga nyomára. Itt van a zenekari árokban. A félreértelmezés kihajt a jelentéssűrűségből. Önelvű kapu.

Adódás

A megértés egy útvonal. Félreértés keresztezi. Mérsékelt, enyhített, csillapított ambivalencia. Az elmélkedés búcsúestje. Attraktív „nézés”. A meghalást akarja kizárni. Ezért nem szabadkozik, felszámolja a mentegetőzést, lebontja a megbánást. Az elmúlást akarja késleltetni azzal, hogy ír. Ez az önámítás és az alkotókedv összegyúrása.  Ahonnan az őszinte szó mégis felgőzölög. Régi sebek szakadnak fel, hogy átadják helyüket a színtiszta ihletnek. Iróniával és szatírával borogatja a szív a sértődést. Egyetemes magány. Kinéz a szoba ablakán az utcára, ahol befordul egy autóbusz. A sofőr kiszáll. A tejivóba tart. Ő meg elhúzza a függönyt és iszik a kávéjából. Kihűlt. Majd egy másik járat dudál. Minden rögtönzés: kérkedés. Elég aggasztó az utca esztétikai állapota. Visszaesés a dekonstrukcióba. Nem ő hallja meg azt a dolgot, hanem a dolog hívja meg őt. Hagy a gondolkodásból holnapra is. Lefekszik az ágyra. De tovább ketyeg az agya. Reflektál a bejövő zajokra. A tűzoltó kocsit nézi és elkezdi leírni. A jó és a finoman kidolgozott artisztikum türelmes. Elemeli a tárgytól a látványt. Csak szöveg a gondolkodás. Imitálja, hogy töri a fejét. Mit keres az utcán? Most is a szövegben lenne a helye. Az energia, amivel emlékeket klasszifikál, mint öntapadós matricákat, egyre erősebben hat.  Ontja a morált. Alattuk ott a múlt. Ujjlenyomatok a betűkészleten. És egy kis antropológia.

Frankfurt am Main

Lélek-rezervátum. Ketrecek lógnak a magasból. Ez egy kalitka-üzlet. Frankfurt am MainTörik, reped. Cibálja a szél. „Egy karóra van az imádás mélyén.” Írja Cummings. A rezonancia megtorpan, a dobhártya érzékeli a zúgást. A metronóm a sekrestyés kezében törik össze. Ingmar Bergman egyik jelenete elevenedik meg a kijáratnál. Most a megrendültség elrejtőzik, de ki-kidugja a fejét a táskámból egy amputált teleobjektív. Távolságtartás. A beszéd szervetlen. Szervilis. A nyelvtan közlekedőedényként lötyög a kezemben. Egy miniszoknyás hostess fut át a frankfurti parkon, mi közben leírtam egy sort az ölembe tett füzetbe. Békesség és hazugság. pockok, peckek. A forgatókönyv-váz. Egy zebu tüsszent rám az állatkertben, aztán egy pillangó száll a ceruzámra. El kellet jönnöm Németországba, hogy írni tudjak. Írószer boltba megyek. Különböző hagyományok és szövegvilágok egész sora lendül játékba. Babits szerint a magyar irodalom kijelentő, kinyilvánító, kinyilatkoztató, nem kérdő, nem kétlő. Külső eseményeket regisztrál; a mélyebb belső, a szubtilis elemző ábrázolás idegen tőle. Innen már csak egy lépés, hogy belépjek a könyvvásár kapuján. Mintha a nyelvbe lépnék be.