Pálfi György: Szabadesés
Egy nagyváros külső kerületében járunk. Sokemeletes panelház. A lakásban Néni (Molnár Piroska) és Bácsi (Benedek Miklós) élnek együtt, talán már negyven éve. Mivel a liftet felújítják, a Néni, ha elhagyja a lakást, kénytelen minden alkalommal, bevásárlószatyrostul felvánszorogni a tetőre, majd a tetőről leugrani, arccal egyenesen a betonra. Aztán lépcsőn vissza a lakásba. Miközben lassan felfelé vánszorog, mi betekintést nyerünk hat emelet hat lakásának szürreális életébe.
Jó szkeccsfilmet készíteni nem egyszerű dolog. Az alkotó általában akkor kényszerül rá ilyesmire, ha vagy nincs elég idő, vagy nincs elég pénz a kezében. Esetünkben, ha kvázi szívességekre épít fel egy nagyon gyors tempójú folyamatot. Pálfi György öt hónap alatt forgatta le ezt a filmet egy átlagos magyar vígjáték költségvetésének körülbelül a harmadából. Próbáljunk meg eltekinteni attól, hogy Pálfi György mégiscsak Pálfi György, meg attól, hogy az elmúlt években készült magyar film ezen költségvetés feléből, sőt tizedéből is. Tegyük fel, hogy minden előképzettség és háttértudás nélkül beülünk egy filmre. Egy szkeccsfilmre.
Mert jeleneteket látunk egymás után, viszonylag gyenge kötőanyaggal egymáshoz csatolva. Így még nehezebb katarzist átélnünk, hiszen folyton megakad a film, megáll, majd újrakezdődik a történet. Azt is mondhatnánk, egy szkeccsfilmnél nem elég, ha a vége jó, mert nincs eleje és nincs vége. Pálfi koncepciója sem stabilabb, mint másé: panelház, lakások, benne különböző életek, ami összeköti őket, talán csak a szorongás. Na bumm. Ez még nem tudna minket meggyőzni arról, hogy az anyag, ami létrejött, erős, magas szilárdságú vasbeton. Pedig az. Minden történet önmagában is megállná a helyét, de együtt talán mégis erősebb egységet alkotnak.
A Taxidermiából megszokott szürrealitás az, ami ezt a filmet a korábbinál még jobban körüllengi.
Az egymást követő történetek, habár szélsőségesek, mind valóságalapúak. Az eszközhasználatot pedig a profizmus jellemzi. Tökéletes az illúzió. A díszletek, a fényképezés, a hangvágás, a maszk, a CGI – mind-mind Pálfi tökélyre fejlesztett naturalizmusának eszközei. A színészek hitelesek és gyakorlottak. Valós karaktereket látunk a vásznon, akik azt teszik, amit tenniük kell. A jelenetek nincsenek túlírva, ügyesen vezetik a figyelmünket: úgy mesél, mintha arra várna, hogy a néző maga jöjjön rá az utópisztikus jelenetek egyetlen lehetséges befejezésére.
A filmzene külön is megérdemel pár szót. A filmhez Amon Tobin zeneszerző, aki a Taxidermia zenéjét is jegyzi, nem vállalta az új anyag megírását a szűkös határidők miatt. A filmzeneszerzésben teljesen kezdő 12z formáció lett felkérve a feladatra, s habár az anyag nagyon impulzív lett (meghallgatható az interneten), Pálfi mégis inkább Tobin egy korábbi lemezéről válogatott, feladva ezzel a filmzene abszolút-eredetiségét. Nagyon jól tette. Az elektronikus, barokkosan túltelített hangzásvilágra különösen érdemes odafigyelni: határozottan érezhető frissességet és plusz energiákat kölcsönöz a Szabadesésnek.
A film hossza alig 80 perc, ideális egy tömör, töltelékek nélküli impulzustömeg bemutatásához. Így a leggyengébb „hárman-párban” szkeccsen is gyorsan túljutunk. (Nem mintha nem lenne szellemes, csupán azt gondoljuk, hogy az egyetlen olyan pont a filmben, ami támadható felületet nyújt, talán nélküle is kerek lehetett volna a film.)
A látvány és a hangzás tehát tökéletes, a rendező biztos kézzel vezeti a maga köré válogatott remek csapatot. Ezen a ponton a következő kérdéssel találjuk szemben magunkat: mit akar elmesélni egy olyan alkotó, aki tehetségénél fogva bármit képes ábrázolni? A kezében vagyunk, hiszen a rejtett tudás átadásától a megbotránkoztatásig mindent megtehet velünk. Habár a film nyelve ugyanolyan nyers és keresetlen, mint a Taxidermiában, ezúttal már sikeresebben kezeli a naturalista ábrázolásmód állandóan vérző sebeit: hogyan jusson el a történet a nézőhöz, ha tíz emberből mondjuk hat az első jelenet után kifordul a moziból? A válasz a kevesebb az erőszak és a több az őszinteség. A Szabadesés végig rólunk beszél. Mi vagyunk az egymás mellett elbeszélő nyugdíjasok, a nő, aki meztelennek érzi magát egy idegen társaságban, az anya, aki visszacsinálná a gyermekvállalást, a kisfiú, aki nem tudja, hogyan mondja el, hogy rémeket lát…
Ezúttal nagyobb esélyt kapunk, hogy mögé lássunk a sosem-látott naturális képeknek.
A Szabadesés nagysága, talán abban rejlik, hogy amellett, hogy generációkon ível át, hogy továbbmutat az alkotók életkorán, képes maga mögött hagyni egy nagyon erős filmes hagyományvilágot. Pálfi filmjei, habár magyar díszletek között játszódnak, s olyan erős magyar filmes jelképeket, mint a női meztelenség sem mellőznek, szellemükben mégis függetlenek a magyar filmnyelvtől. Valami könnyebbet, frissebbet hoznak a kelet-európai elbeszélőmódba. A kiábrándultság, a tehetetlenség helyét valami határozott életrevalóság, keresztül-menni-akarás váltja fel. (Gondoljunk esetünkben a zuhanás után újra felkelő Nénire, a Taxidermia érvényesüléshez utat találó test-szobrászára, vagy a Hukkle férjeiket megmérgező asszonyaira.)
Kérdés, hogy mindezek ábrázolásához feltétlen szükség van-e akár ilyen szintű (ezúttal már önmagához képest visszafogott) naturalizmusra? Mint minden szélsőséges, markáns stílusú alkotó, Pálfi is megvádolható azzal, hogy filmjei öncélúan extrémek, hogy tulajdonképpen, ha lebontanánk az „effekteket” a vászonról, csupán az unalmas helyben forgás maradna. A kérdés tehát az, hogy el lehet-e mesélni ilyen közvetlenül és tömören ezt a történetet úgy, hogy vizuálisan ne érintsen szélsőségeket? Mert a Szabadesés még mindig „csak” egy rétegfilm, egy olyan rétegé, aki evidensnek veszi, hogy a látottak mögött valami tartalomnak is feltétlen meg kell bújnia, hiszen ezért ülünk itt. Pálfi még mindig azokra a nézőkre számít, akik csak azért sem fordulnak ki a moziból.
Ezért kényes kérdés, hogy a nagyszabású Toldi-projekt, vajon Pálfi Györgynek való anyag-e? Hogy a magyar vonatkozású téma (amire ugye lehetetlenség külföldi pénzt szerezni) megérdemel-e egy olyan adóforintokból kigazdálkodott költségvetést, amiből legalább tíz másik filmet is vígan támogathatna az alap, rétegfilmet is, közönségfilmet is egyaránt. A kérdéseket persze nehéz megválaszolni, a Filmalap döntése a fent vázolt perspektívából akár józan döntésnek is tűnhet, a Szabadesés után mi még jobban sajnáljuk, hogy a film egyelőre nem valósulhat meg. Addig is, innen kívánjuk Pálfi Györgynek, hogy megadasson a lehetőség egy Toldi méretű álom megvalósításához. Mert az három mozifilm után is látszik, hogy munkássága már most nyomot hagyott az európai filmtörténeten.
(Szabadesés; írta és rendezte: Pálfi György; írta: Ruttkay Zsófia, Pálfi György; főszereplők: Molnár Piroska, Tenki Réka, Trill Zsolt, Nagy Zsolt, Bordán Irén, Jordán Tamás, Hegedűs D. Géza, Benedek Miklós, Gosztonyi Csaba, Gera Marina; fényképezte: Pohárnok Gergely; vágó: Lemhényi Réka; díszlet: Láng Imola; jelmeztervező: Szakos Kriszta; zeneszerző: Amon Tobin)
Szabó Márton István
Discussion about this post