閑さや岩にしみ入蝉の声
sidzukesza ja iva ni simiiru szemi no koe
Szerteült csendben
a sziklán is átszúr egy
kabócasikoly.
Basó, aki Északnak fordult külső és belső vándorlására fontosnak tartotta magával cipelni Csuang Csou könyvecskéjét, aligha gondolt nyugalmas „csendességre”, amikor leírta a sidzukesza főnevet a ja metszőszóval súlyozva. Az első sorból ez Csuang Csou nélkül is sejthető, de a harmadik sor teszi bizonyossá a szembeállítás drámaisága okán. A „nagy csend” taoista olvasata a nagy zaj garantált előképét, előzményét sugallja. A dolgok ingázó természete révén a csend a zaj felé halad, méhe annak. Minél érettebb az egyik, annál erősebb a komplementer ellenpólus is.
Miféle „nyugalomról” beszélhetnénk a határon, ahol a folyamat épp tetőzik? Csaknem állítható, hogy e „csendben” az érzékeny fülnek intenzívebb a lüktetés, szinte erősebb a néma lüktetés, mint a kabóca szúró sikolya, amely végül felszámolja, megsemmisíti: keresztüldöfi sziklástól.
Mivel japánul kijön öt mora (egy szó + metszőszóval), a “csend” mellé szükséges valami magyarul, ami hatását, oly módon fokozza, hogy lexikailag minél színtelenebb, hiszen a japánban nem szerepel más. Erre találtam a több változatot; roppant nehéz választani. (elterült /szertefolyt/ szétfolyt/terpeszkedő csendben)
Sikolyt – főként hangtani ok miatt használtam. „Koe” hangot jelent, akár emberit is. Szónak, hangnak mégsem interpretálnám ez esetben, mert túl lágy, nélkülözi a helyzet fokozott drámaiságát, ami nem operett.
Simiru behatol, belemar, az iru igével toldja, ugyancsak bemenni, hatolni a jelentése. Azaz, lehet, hogy „reped” a szikla valamikor, ám Basó nem erről beszél. Sziszegő hangutánzással festett döfésről beszél.
Végül mi töri meg a szikla (iva) csöndességét? Egy kicsi bogár! Itt Basó géniusza – akár a béka és a vén tó esetében – szembe állítja a törékeny, tiszavirág éltű lényt a nála gigantikusabb, „örökebb” létezővel. Pillanat és viszonylagos öröklét birkóznak egymással. Az összecsapásban megvalósul egyenlőségük. Egylényegűségükben tetőzik a szöveg titáni, mégis feloldozó drámaisága.
Ennél a pontnál – látszólag – véget ér a vers. Ám a taoista képlet dinamizmusa nem szünetelhet, a befogadó lényében leng az inga tovább.
波の間や小貝にまじる萩の塵
nami no ma ja kogai ni madzsiru hagi no csiri
Két hullám között:
kagylócskák mellé kavart
millió szirom.
京にても京なつかしや 時鳥
Kjó nitemo kjó nacukasi ja hototogiszu
Kiotóban is
Kiotó után vágyom:
kakukknak altja.
蛤のふたみにわかれ行秋ぞ
hamaguri no futami ni vakare jukuaki dzo
Héjáról tépett
kagylóként mi is válunk:
tűnünk az ősszel.
風流の初やおくの田植うた
fúrjú no hadzsime ja oku no taue uta (nyár)
Elegancia
ősforrása figyelj csak:
rizsültetődal.
雲の峰いくつ崩れて月の山
kumo no mine ikucu kudzurete cuki no jama
Felhősipkás csúcs:
pamacsokat zilál a
holdvilágos hegy.
Nézetem szerint jó példa ez a haiku annak szemléltetéseként, hogy a műfaj remekeinél a természeti kép – amint már az ősibb vakánál is láttuk –, míto-poétikai, vallásfilozófiai utalást rejt. A Hold kiemelt szimbolikai súlya jól ismert a buddhista eszmeiségben. Attól, hogy a Tathágata valamennyi meghatározó életeseménye – tanításai exponálása is – teliholdkor történt (születés, otthon elhagyása, ébredés, a dharma-kerék első forgatása, a Nagy Távozás etc.). Ezért, továbbá, mert a teljes ragyogásában pompázó égitest az őseredőn makulátlan elme – dharmakaya – metaforája, talán minden irányzatnál bevett szokás a Hold-kontempláció, de a japán singon és tendai iskolák esetében megkerülhetetlen. Ily módon joggal vélhető, hogy a szöveg egyik interpretatív szintjén az elmében az öt halmaz (skandha) funkcióiból fakadt tisztátlanságok – a Holdat pásztázó „felhők” – oszlanak lassankint el, a meditáció eredményeként az elme eredendő ragyogása (Buddha-természet) szerteáradt mindenütt. Már egy holdvilágos hegy a korona a külső és belső tájon.
馬に寝て残夢月遠し茶の煙
uma ni nete dzanmu cuki tósi csa no kemuri
Lovon szunnyadó
álmok zaccán messzi Hold:
tea füstje száll.
Szemben az előző verssel, itt a költő saját nehézkes, álmoktól, vágyaktól zavarodott elméjét jegyzi le.
五月雨の降り残してや光堂
szamidare no furinokosite ja hikaridó
Még esős évszak
sem boríthat homályba:
Verőfény Szentély.
菊の香や奈良には古き仏達
kiku no ka ja nara ni va furuki hotoketacsi
Krizantémillat:
Nara és tömérdek
ősöreg Buddha.
朝顔に我は飯食ふ男かな
aszagao ni vare va mesi kú otoko kana
Betevőjét is
hajnalkáknál költi el:
ilyen, aki én.
(Fordította és a jegyzeteket készítette: Villányi G. András)
