Jim Northrup: Nagy-Kis Madár
„Ha indiánok lehetnénk! Mindig pattanásig feszülten, és a vágtató lovon beledőlve a levegőbe, mindig újra megremegve a remegő földön, amíg már sarkantyú sem kellene, hiszen hol volt itt sarkantyú, és a gyeplőt is elengednénk, hiszen hol volt itt gyeplő, és a tájat sima sörényű pusztának látnánk, már ló nyaka, ló feje nélkül.”
(Franz Kafka)
Éjszaka megnéztem Yves Simoneau Wounded Knee-nél temessétek el a szívem című filmjét. A film Dee Brown könyve alapján készült, magyarul először a 70-es években jelent meg A vadnyugat története indián szemmel címmel, Tandori Dezső fordításában. Éjszaka, ha az ember épp ügyeletes egy hajléktalanszállón, nem nagyon tud mást tenni, mint filmet nézni. A hajléktalanszállón filmet nézni egészen más, mint otthon. A hely atmoszférája olyan, hogy egy eleve megrázó film sokkal intenzívebb hatást fejt ki itt, mint például otthon. Így volt ez ezzel a filmmel is. Miközben néztem, arra gondoltam, hogy tulajdonképpen ez a szálló sem más, mint egyfajta rezervátum, ahol olyan emberek húzzák meg magukat, akik vagy önként iratkoztak ki a társadalomból, vagy egyszerűen nem volt más választásuk. Rezervátum, persze, de rögtön azt is hozzátettem magamban, hogy itt azért mégis egészen másról van szó. De ez egy más történet.
Az 1890. december 28-án lezajlott mészárlás a Wounded Knee (Sérült Térd) nevű patak mellett az észak-amerikai őslakók szabadságharcának végét jelentette. Körülbelül 300 embert, férfit, nőt és gyereket öltek meg hidegvérrel. Mindezt csak azért jegyeztem meg elöljáróban, mert a könyv, amiről beszélni szeretnék, Wounded Knee nélkül nem érthető maradéktalanul. Wounded Knee az észak-amerikai indiánok számára egyfajta határpont, leszámolás addigi illúzióikkal. Már amennyiben voltak még egyáltalán illúzióik a fehér ember ígéreteivel kapcsolatban. Onnan kezdve világossá kellett, hogy váljon számukra: valami végérvényesen elmúlt.
És hogy mi az, ami elmúlt? Tulajdonképpen minden. Azzal, hogy őseiktől (és eredendően a Nagy Szellemtől) kapott szent földjeiket elvették, elvágták őket mindattól, ami éltette őket, amitől embernek érezhették magukat. Ma valószínűleg kevéssé érthető legtöbbünk számára, milyen fontossággal bír a szülőföld, az a vidék, ahol őseink számtalan generációja élt és halt. Egy olyan összetett és kifinomult spirituális rendszer, mint amilyen például Észak-Amerika őslakóié volt, nem bír ki ilyen durva beavatkozást. Az indiánok számára Wounded Knee után nem maradt más, mint a rezervátum, a rájuk kényszerített asszimiláció és az alkohol.
Jim Northrup, az odzsibve indián költő verseinek minden sorát átjárja Wounded Knee emléke és közvetett tapasztalata. „Találj időt az emlékezésre” ‑ mondja mindjárt könyvének első versében (a kezdet vége). Az emlékezés az, ami ennek a könyvnek az alaptónusa, minden az emlékezés központi csillaga körül kering. Jim Northrup odzsibve indián, vietnámi veterán, költő, filmrendező, az észak-minnesotai Fond du Lac rezervátumban él családjával. 1943-ban született. Hetvenegy éves tehát. Egy idős indián. Nagy-Kis Madár című vékonyka, frissen megjelent kötete megrázó olvasmány. Furcsa módon abban rejlik megrendítő ereje, amit elhallgat. Amiről nem beszél. Amit csak sejtet olykor. A könyv huszonkét verse egyetlen körülírás voltaképp, huszonkét vízjel az elmondhatatlanról.
És mégis annyira ismerős. Ismerős minden sora, és ismerős az is, amit elhallgat, amiről nem tud vagy nem akar beszélni. A rezervátumlétről van szó. A rezervátum univerzális metafora, és épp emiatt tud ez a költészet helyenként magával ragadni, helyenként megrendíteni, és folyamatosan elszomorítani. A magunkra ismerés mellbevágó élménye nem elkerülhető. Jim Northrup nem kesereg, nem jajgat, nem átkozódik. Olykor fanyar humorát és metsző iróniáját is kiérezni a versekből (lásd a még egy szám vagy a zsugorodó agykurkász című verseit). A Nagy-Kis Madár című kötet egy olyan ember képét vetíti az olvasó elé, aki népe hagyományaihoz eleven szálakkal kötődik, de eközben észreveszi és alaposan megfigyeli azt a világot is, amelyben élni kénytelen. Azt a világot, a fehér ember világát, ami megsemmisítette elődei világát. Jim Northrup egy elpusztított világ fragmentumait mutatja fel, egy olyan világét, amit bestiális módon adtak át az enyészetnek az Európából beözönlő hódítók. A mi véreink, ugyebár.
A verseket mintha a beat-nemzedék egy kései leszármazottja írta volna. A szóhasználat, a mondatfűzés legalábbis sokszor juttatta eszembe Kerouacot vagy Ginsberget. Persze nehezen eldönthető, hogy mindez valóban így van-e, vagy a kötet fordítója, Gyukics Gábor a „felelős” érte. Az élőbeszéd képzetét keltik a szövegek, olykor laza, szlenges fordulatokkal („húzz a vérbe”, „haver”, „ez a cucc itt nem működik” stb.). Mindez érzésem szerint nem feltétlenül tesz jót a verseknek, olykor óhatatlanul ellaposodnak és közhelyszerűvé válnak egyes darabok. Ez a laza amerikaiság, mondom, nem biztos, hogy Jim Northrup számlájára írandó. És vannak az emlékezetes, szívbemarkoló darabok. Mint például a séta című vers, amelyben a költő és felesége felkeresi közös életük fontos helyszíneit, és közben „az azonosság, amit minden teremtő / és teremtett dologgal szemben éreztünk/ közelebb vitt minket egymáshoz”. Vagy a tipi-elmélkedések, ami érzésem szerint a kötet legjobb verse. Ez a vers a központi darabja a kötetnek, ahogy a tipi, azaz a sátor, az ősök és a költő lakóhelye végül is a Mindenség középpontja, a világ egészének szimbóluma is egyben. Ez az a hely, ahonnan minden belátható, ahol minden egyszerre tapasztalható. A tűz, a csillagok, a felhők, és mindez kör alakban, egyetlen mandala-szerű körben, ami a tipi maga.
Van a szüleimnek egy darabka erdője egy gyönyörű völgyben, a hegyek lábainál. Van abban az erdőben egy tisztás, a közepén egy tölgyfával. Régóta tervezem, hogy arra a tisztásra egyszer építek valamit. Mondjuk egy tipit, vagy egy kis faházat. Mindenesetre valami olyan hajlékot képzelek oda, amilyet mondjuk egy háromezer évvel ezelőtt élt ember készíthetett magának az erdőben. Ne verjen be az eső, legyen védett minden oldalról, lehessen aludni benne akár még télen is. Olykor álmodom is ezzel a kunyhóval, ami még meg sem épült. A vágyat, ami erre az építkezésre sarkall, Jim Northrup biztosan megértené. Ez a vágy mindnyájunkban megvan, odzsibve indiánban éppúgy, mint egy börzsönyi sváb gyerekben. Mivel mindnyájan tudjuk (kivétel nélkül mindnyájan, még azok is, akik úgy tesznek, mintha nem tudnák), hogy valamennyien rezervátumban élünk, egy látszat-világban, egy ránk kényszerített, embertelen rendszerben, amely elpusztít bennünket. Ez a hamis világ életünk minden szegletébe befészkelte magát, halálos illúziókat kelt bennünk, elaltat, eltompít, kizsigerel. A tipi archaikus békéjében mindez megszűnik, mindez kívülre kerül. Fent a csillagok, lent az anyaföld, a kettő között az ember a maga tiszta sóvárgásával. Ilyen egyszerű ez, és nem több ennél. És éppen ez az, amit ez a világ elvesz tőlünk, amitől megfoszt bennünket.
Jim Northrup, amikor a tüzet bámulja a tipijében, az eredeti helyén van, ahová mindig is tartozott. Kívül kerül a lerobbant autók (rez autó), a vietnámi háború (célpont), a tönkrement életek (életnyi ború) átkozott körén. Jim Northrup végső soron egy archaikus ember, aki lényének esszenciáját a pokoljárások ellenére is megőrizte. Wounded Knee, missziós iskolák, Vietnám, a bárgyú és ostoba fehérember-világ minden szemete, és közben belül, a szívben egy egyszerű tipi a csillagok alatt, az ősöktől megörökölt szent földön. Ez az, ami miatt nem lehet megrendülés nélkül olvasni ezt a könyvet. A megrendülésnél azonban nem szabad megállni, a megrendültséget fel kell hogy váltsa az emlékezés. Az emlékezés a saját elfeledett és megtagadott tipinkre, amely ott áll magára hagyottan, kihűlt tűzhellyel szívünk legeldugottabb bugyrában.
A Nagy-Kis Madár legfőbb erénye, hogy újra az emlékezetünkbe idézi ezt a mindnyájunkban ott árválkodó tipit, és arra sarkallja az olvasót, hogy vágjon neki az erdőnek, a lelkében elterülő ismeretlen tájakon át, és találja meg azt a tisztást, ahol végre otthon lehet, ahol végre megpillanthatja azt a valakit, aki valójában ő. Gondoljunk Jim Northrup tipijére, és hogy legbelül mindnyájan indiánok vagyunk. (Új Forrás Kiadó – Librarius Könyvek, 2013)
Győrffy Ákos
(Jim Northrup fotóját Kiss T. József készítette)
Discussion about this post