A közelmúltban megjelent Nyerges András válogatott műveinek első három kötete.
A fenti mondat egyszerű, hétköznapi kijelentésnek látszik, afféle adatközlésnek, holott nem az. Nagyon nem. Hanem sokkal inkább valahol a hihető és a hihetetlen határán lavírozó, csodálkozó és álmélkodó, örvendező és irigykedő mondat ez, amellyel népmeséket illene kezdeni, nem komoly folyóiratba szánt recenziót.
Nem mintha Nyerges András életműve nem érdemelne meg egy ünnepi, válogatott sorozatot. Csak hát… Egyfelől jól tudjuk, hogy manapság az érdemeknek egyre kevesebb közük van az eredményekhez. Ráadásul az olvasói (és kiadói) szokások az utóbbi években radikálisan megváltoztak. A kultúrát manapság úgy fogyasztják (akik egyáltalán fogyasztják még), mint a gyorséttermek kínálatát: mindenkit csak a legfrissebb áru érdekel. A múlt heti film, a múlt havi színházi bemutató és a tavalyi könyv már senkit nem hoz lázba. Ezért (is) van, hogy a kiadók hatalmas műszámmal és alacsony példányszámmal dolgoznak, s ha beüt a siker, gyors utánnyomással. Így aztán a könyvterjesztők loholnak az események után, a boltokban gyorsabban cserélik a készletet, mint balatoni szállodákban a lepedőket, az író örülhet, ha legújabb kötete kifér a polcra néhány hétre: a korábbiakat keresse, aki akarja, az antikváriumokban. Ez a különös és értelmetlen hajsza nem kedvez az életművek kezelésének, ilyesmit csak a legnagyobb kiadók engedhetnek meg maguknak egy-egy kiemelt szerző esetében. Két kezünkön meg tudjuk számolni (és még marad néhány szabad ujjunk), hány kortárs író szerepel több művel a mai könyvesbolti polcokon, kinek nyomják újra legsikeresebb munkáit, külön válogatott művekről pedig nagyon kevesen álmodozhatnak. Olyanok, akik évtizedes, gyümölcsöző kapcsolatban vannak egy-egy könyvkiadóval.
Nyerges András nem tartozik ebbe a csoportba. Bár mennyiségileg is jelentős életművet tud maga mögött (és reméljük, maga előtt is), hosszú évtizedeken át nem sikerült egyetlen kiadó mellett sem lehorgonyoznia. 1990 előtti hányattatásairól (amikor voltaképpen két kiadó között lehetett volna választani) maga is beszámolt több írásában, sokszoros elutasításai, jegelése, nyögvenyelős, kései kiadása egyértelműen politikai okokra volt visszavezethető, kilencven után pedig hol gazdasági, hol ízlésbeli, hol személyes okokra – de szerepet játszott örökös vándorlásában, otthontalanságában sok-sok véletlen is, ahogy ez persze másokkal is megesett ezekben a zaklatott évtizedekben. Jellemző, hogy művei több, mint egy tucat kiadó gondozásában jelentek meg, s még a sikerkönyvei is (ezt a szót itt kizárólag az eladott példányok alapján használjuk) sem tudtak megállapodni ugyanott: a Voltomiglan hazai kiadásait például három különböző könyvkiadó jegyzi.
Mivel magyarázhatjuk akkor ezt az örvendetes jelenséget, ezt a tizenkét kötetesre tervezett válogatást? A válasz egyetlen szó: Kronosz.
A Kronosz egy majdnem egyszemélyes pécsi könyvkiadó, amely elsősorban társadalomtudományi és helytörténeti könyveket ad ki, de időnként elkalandozik egy-egy szépirodalmi munka irányába is. Hogyan találtak egymásra ők ketten, a Kronosz és Nyerges, mindegy is ma már, az jól látható, hogy alaposan egymásra találtak. Nyerges András legújabb művei az utolsó fél évtizedben már itt jelentek meg, sőt, néhány korábbi munkája is napvilágot látott már a pécsiek jóvoltából, és most elindult a válogatott sorozat is: egyértelmű tisztelgés ez, ünnepi ajándék egy sok vihart megélt szerzőnek, aki, úgy fest, végleges otthonra talált a Kronosznál, és a helyiek sokféle módon igyekeznek megmutatni, hogy ez az állapot számukra is örömteli.
(Első közbevetés: Amikor a Kronosz Könyvkiadóról esik szó, voltaképpen Erőss Zsoltról beszélünk. Egy történészről, aki bő tíz éve pályát módosított, és belevágott a könyvkiadásba. Igazi self-made man, aki a könyvkészítés minden csínját-bínját kitanulta az évek során a nyomtatástól a könyvtervezésen át a szerkesztésig, a terjesztésig és a marketingig. Igényes, magas színvonalú munkák kerülnek ki a műhelyéből, cégét régóta magasan jegyzik a szakmában, pedig sosem keresi a nyilvánosságot, csendben és szívósan dolgozik, és egyre többször áll oda olyan ügyek mellé, melyeknek szekere az ő áldozatvállalása nélkül régen megfeneklett volna: elég, ha a minap megjelent 1935-ös Móricz-naplóra utalunk itt. Amikor Erőss Zsoltról esik szó, nekem mindig Jókai vonatkozó hősei jutnak eszembe: azok az asztalosok, ékszerészek, pékek, akik nemcsak szakmájuk igazi mesterei, de valódi polgárok is: nagy műveltségűek, áldozatkészek, önzetlen támogatói a kultúrának és a nemzeti ügyeknek. A nagy mesemondó úgy vélte, ők lesznek egykor a modernizálódó Magyarország tartópillérei. Tévedett ugyan, de legszerethetőbb hősei ezek a csöndes szavú, melegszívű alakok.)
A kiadó már az első kötet hátsó fülén közzétette, miképpen tervezi a Válogatott művek kiadását. Tizenkét tomus, évente egy-két megjelenés, ez (ismerve Erőss Zsolt mindenre kiterjedő figyelmét) valószínűleg azt jelenti, hogy a sorozat befejezését Nyerges András kilencvenedik születésnapjára tervezik. Nem is kívánhatunk itt mást, hogy legyen így: legyen kit és legyen mivel ünnepelni.
Ha az élet úgy hozza, hogy egy kiadó valamely szerzőjét egy válogatott sorozattal tiszteli meg, többféle logika mentén teheti ezt. Szervező elv lehet a művek első megjelenésének sorrendje – ilyenkor az olvasó végigkövetheti az író fejlődési útját, de könnyen kedvét is vesztheti, hiszen először a zsengéken kellene átrágnia magát. Lehet egyfajta műfaji koktéllal előállni, különösen, ha a szerző megannyi műfajban kipróbálta magát: egy-egy regény közé rejtve a drámákat, verseket, tanulmányokat, hátha azok lendülete megával sodorja majd ezeket is. Aztán lehet az üzleti szempontokra figyelni elsősorban, indulni a bombabiztos sikerdarabokkal, s aztán csöpögtetni a többit. Az utóbbi évtizedekben valamennyi megoldással találkozhattunk, igaz, többségében már elhunyt szerzők (Márai Sándor, Wass Albert, Szabó Magda stb.) esetében, és ide sorolhatjuk a legújabb Krúdy-sorozatot is, igaz, az azzal a célkitűzéssel indult, hogy összes művek lesz belőle, de ezt a célt – miként a korábbi nekirugaszkodásoknál – ezúttal sem sikerült elérni.
Nyerges András esetében más megoldást választott a szerző és a kiadó. (Joggal hisszük, hogy közösen alakították ki a sorozat koncepcióját.) Amennyire a közreadott tervek és a megjelent művek alapján megállapítható, a fő szervező elvet a szerző aktuális (tudniillik az adott műben ábrázolt) életkora jelenti. (És ez kap még egy vaníliaszín árnyalatot.) Egy ilyen megoldás előnye, hogy a sorozat végül kiad majd egy teljes szerzői (ön)életrajzot is, legfőbb korlátja pedig az, hogy bizonyos előnyt élveznek a válogatásnál az önéletrajzi jellegű művek. (Ez egyébként Nyerges esetében nem jelent hátrányt, hiszen legjobb prózai művei mind-mind ebbe a csoportba tartoznak.) Unikális megoldás ez, melynek létjogosultságát persze majd csak az egész sorozat megjelenése igazolhatja.
(Második közbevetés: válogatás esetében mindig az a legelső és legfőbb kérdés, hogy mi maradjon ki. Erre nézve nincsen jó recept, hiszen kevés olyan életmű van, ahol az ocsú szabad szemmel láthatóan is elválik a búzától, és kevés olyan szerző, aki – megkönnyítve a szerkesztő dolgát – maga tiltja meg művei egy részének újabb kiadását. Esetünkben a válogatók dolgát megkönnyíthette, hogy a tervezett sorozat vastag kötetei felszívják majd az életmű mintegy kétharmadát, s voltaképpen csak az efemer műfajok, a publicisztikai írások, recenziók, tárcák estek el nagyobb számban. A „voltaképpen” mindazonáltal azt jelenti, hogy azért fontosabb műveknek is búcsút kellett inteni: szembetűnő például, hogy a regények közül a keserű áltörténeti parabolákat [disztópiákat] hagyják ki inkább [pl. Félvadregény], mintsem hogy az önéletrajzi ihletetettségű művekről mondjanak le – vállalva így itt-ott a motívumok ismétlődésének veszélyét is.)
Lássuk akkor, mivel ajándékozta meg az olvasókat a sorozat első három kötete. (Megjegyzendő, hogy bár az egyes darabok könyvtervezésileg is élményszámba mennek – a borítók a kék különböző árnyalataiban jelennek meg, a borítókon számítógéppel tervezett szelíd nonfiguratív ábrák, melyek az asszociációk széles körét teszik lehetővé, miközben a klasszikus szépségű betűk nyugalmat árasztanak, amellett, hogy minden fontos információt megadnak az olvasónak –, a kötetek nem kapnak sorszámokat. Tehát a sorrendet a mostani megjelenés dátuma adja, de ha egyszerre több kötet is napvilágot lát – miként ez a második és harmadik esetében történt –, akkor az olvasónak kell eldöntenie, miből mi következzék.)
Nagyobb szerencséje nem is lehetett a válogatóknak, mint hogy a fenti, életrajzi logika következtében a sorozat nyitó darabja az életmű kimagasló regénye, a Voltomiglan című remekmű lett. A mű (amely nálunk is számos kiadásban látott napvilágot, és több idegen nyelven is megjelent) gazdag tárházát adja Nyerges írói erényeinek. A regény egy négyesztendős kisfiú szemével ábrázolja az ezerkilencszáznegyvennégyes év eseményeit, egy koraérett gyermek szemével, aki érti is meg nem is, ami körötte történik, aki a maga családi poklán szűri át a kinti poklokat, aki, igaz, feketén-fehéren látja a világot, de ez egyfelől elnézhető egy négyéves gyereknek, másfelől meg tényleg ez volt a magyar történelem egyik legsötétebb éve. Ráadásul a szerző a regény végén egy váratlan csavarral (kiderül, hogy senki sem az, akinek látszik, sőt, akinek tudja magát) zárójelbe tesz mindent, a feje tetejére állítja az addigi értékrendet, és figyelmezteti az olvasót, legyen óvatos: ebben a világban, ebben a regényben minden megtörténhet.
Nyerges András költő. Ő maga régóta tiltakozik e címke ellen, mondván, évtizedek óta nem írt verset, utolsó verseskötete harminc éve jelent meg, régóta másfajta műfajokban otthonos, és ebben persze igaza van. (Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, e dacos tiltakozásban szerepe van Nyerges költői indulásának is, a Tűz-tánc utáni beskatulyázásának [ne mondjuk: megbélyegzésének], majd mindenoldali kitaszítottságának, melynek részleteiről és következményeiről maga is többször beszámolt, egész regényeket szentelve a témának. Ám akárhogy is van, Nyerges András költő: ab ovo az. Költőként látja és ábrázolja a világot, alanyi költőként méghozzá, az általa festett világnak mindig ő az origója. Sőt, narrátora és főszereplője, aki leggyakrabban egyes szám első személyben meséli el a történetet, és ezer más módon is tudatosítja az olvasóban, hogy amit lát, az a valóság: a hős gyakran a szerző nevét viseli, ott lakik, ahol ő is lakott, családi állapota megegyezik a szerzőével stb.)
(Harmadik közbevetés: itt az ideje, hogy feltegyük magunknak a kérdést: van-e esztétikai következménye annak, ha tudjuk, amit olvasunk, az megtörtént a valóságban is. Ne vágjuk rá hebehurgyán, hogy nincs. Ha így lenne, nem nyomozna évszázadok óta az irodalomtörténet a könyvek és a szerzők születési – és egyéb – körülményei után. A magam részéről annyit tennék hozzá ehhez a kérdéshez, hogy bár magától értetődően nincsen esztétikai következménye ennek a ténynek, befogadáslélektani minden bizonnyal van: és ha egy olvasó könnyebben azonosul a szerző értékrendjével, tudván, hogy „igazat mond”, onnan már nincs messze a katarzis sem.)
Nyerges, mint állítottuk, minden ízében költő, prózaíróként is az. Legjobb műveiben (így a Voltomiglanban) prózája önkéntelenül is a szabadversek lendületes, szárnyaló mondatait idézi, nem egyet Füst Milán is boldogan vallhatott volna magáénak. A világlátása igazi alanyi költőhöz illően romantikus. (Rabok legyünk vagy szabadok?) Ráadásul egyfajta folyamatos sértettség jellemzi, ahogy egy költőhöz illik, mert a világ csak nem akar olyan lenni, amilyennek lennie kellene. Ez a szemlélet igazán a gyermeki világhoz áll közel: nem véletlen, hogy ezek a regényei a legsikerültebbek, melyek a gyermeki világot (a saját gyermekkorát) idézik fel. A Voltomiglan szemlélete, stílusa, felépítése egyaránt hibátlan, itt még a cím is telitalálat.
(Negyedik közbevetés: pedig nem egyszer előfordul Nyergesnél, hogy a címadásnál túljár a saját eszén, egyszerűbben szólva egy – egyébként remek – szóteremtés kedvéért kalodába tereli az egész művet. Ilyennek tartjuk a gyűjteményes verseskötet címét, az Esték a körmönfonóbant, amelyhez ennyi év után is ragaszkodott, a Jobb- vagy Balkánaánt vagy a Színünk és viszályunkat például, de ide sorolnám a Végzetgyököt is.)
Az első kötet (nem is olyan rejtett) önéletrajzi vonalát a Családi fantom folytatja. Ez a kisregény, mely 2020-ban jelent meg először, a Szigorúan bizalmas történet egyik mellékszálát bontja ki, az ötödik évébe lépő narrátor-főhős születésnapi ajándékának, egy mesekönyvnek a históriáját beszéli el. Fülöp Kató, az egyik anyai nagynéni negyvenöt januárjának elején meglátogatja a kisfiút, hogy felköszöntse, de az apai nagyanya (aki ki nem állhatja a menyét, és annak egész családját) nem engedi be a lakásba – épp csak az ajándékot veszi át. Kató, ahogy egy igazi fantomhoz illik, ezután eltűnik a család szeme elől. Csak hónapokkal később tudják meg, hogy mártírhalált halt, az ellenállási mozgalomban való részvételéért. Ágnes, a húga (és hősünk édesanyja) hat évvel később összefut az utcán nővére feljelentőjével, rendőrt hív és megpróbálja elfogatni, de végül ő üti meg a bokáját: a munkahelyén fegyelmit kap, csaknem elbocsátják, hisz az egykori nyilas feljelentő azóta megbízható párttaggá avanzsált. Ez utóbbi jelenet szerepelt a korábban írt műben, ezt terebélyesíti kisregénnyé Nyerges, felrajzolva Fülöp Kató szeretetreméltó portréját. A Családi fantom narrátora az író, aki azonban itt-ott kilép eredeti (gyermeki) szerepéből, s visszatekintve bizonyos bölcsességgel teszi helyére e történet és a történelem ezúttal is alaposan összekuszálódott szálait. A hang is könnyedebb, szarkasztikusabb, ami finoman ellensúlyozza az elbeszélendők tragédiáját, és a legendák könnyű glóriájával vonja be a ködbe vesző nagynéni – az utókor által méltatlanul elfeledett – alakját.
A következő írás afféle bónusz a Nyerges-rajongók számára. Szokatlan is, ami történik, hiszen efféle válogatásokba jobbára már megjelent művek kerülnek. A Béla, te tűröd ezt? viszont itt debütál, az életművet jól ismerő olvasók külön örömére. Örömre egyébként is van ok, ez a jókedvű paródia voltaképpen egy elnyújtott villámtréfa, ha szabad ebből a fából ilyesféle vaskarikát faragnunk. A történet egy úrhatnám ékszerészről szól, aki előbb lovaggá vásárolja magát, majd alsó- és felsősurányi Zsigray (Saint-Marsan) Béla lesz belőle, s mint ilyen, felsőházi tag. De alig ér föl az uborkafa tetejére, már zuhan is le róla: tudniillik az 1947/4. törvény megszüntette a nemesi címeket és rangokat, és a méltóságos úrból megint csak az lett, mint ami a többiek szemében mindig is volt, egy Schwarz nevű ékszerész.
1947-ben vagyunk tehát, hősünk-narrátorunk éppen hétéves, s jól ismeri a világot, amelyet gyermeki szemmel figyel, de felnőttként ábrázol. A kisvilágot, mondhatnánk, hiszen terepe egy Eötvös utcai bérház (Nyerges András szülőháza) jellegzetes lakóival, kapcsolatrendszerével, értékrendjével, mozgásaival. Nyerges sok írásában visszatér majd ez a gangos-porolós mikrovilág, s visszatérnek azok a majdnem-belvárosi kisemberek, akik hol összefognak, hol hátba támadják egymást, akiket a történelem alaposan próbára tesz, s akik, többségükben, nemigen állják a próbát. Itt elnéző szerzői mosoly kíséri léptüket, végtére is ezúttal (már és még, hiszen, hangsúlyozzuk, 1947-ben vagyunk) nem életre-halálra megy a játék, csak a kivagyiság állítódik pellengérre. Nyerges, sajnos, egyik írásánál sem jelzi, mikor született a mű, így csak feltételezhetjük, hogy nem egy évtizede a fiókban lapuló novelláról, hanem friss írásról van szó: az önéletrajz egyik hiányzó láncszeméről.
A Krucifix, avagy mondtam, hogy lesz meglepetés negyvenhét nyaráról villant föl egy zsánerképet. Hősünk apja, aki ekkor a szocdem párt Komárom-Esztergom megyei szervezőtitkára, motorbalesetet szenved egy falu határában: motorjával nekimegy a faluszéli krucifixnek. Amíg otthon lábadozik, az elvtársak felmentik állásából, mondván, éretlen még a pártmunkára, és visszairányítják a termelésbe. (Ez a motívum, illetve a szülök korabeli története több műben is feltűnik, feltűnt.) Közben a mélyen vallásos anyai nagyanya váratlanul hazaérkezik, s ereklyeként magával hoz egy asztali Krisztust: az egyébként szokásos szörnyű veszekedés ezúttal szinte elmarad, az apa végül csibészes mosollyal mond köszönetet a jézuskának életben maradásáért és felmentéséért – mert így végre Pestre kerül, s együtt lehet a családjával –, érzékeltetve, hogy milyen remekül cselezte ki a világot.
Ha hihetünk a szerzőnek (ebben azért ne legyünk biztosak), ez az írás 2015-ben született. A novella kezdetén ugyanis a narrátor (aki később újra belebújik gyermeki jelmezébe) elárulja, hogy éppen hetvenöt éves, és a tükörbe nézve felfedezett magán egy olyan vonást, melyet apjánál látott, amikor az éppen túl akart járni a világ eszén. Ez a finom anyagból szőtt indítás emeli ki ezt a kedves novellát a Nyerges-átlagból (nekünk legyen mondva!), s magyarázza megjelentetését a válogatott kötetben.
A kötetzáró A negyvenesek pavilonja a Voltomiglan mellett Nyerges legismertebb regénye. 2012-ben jelent meg először, ez is erősen önéletrajzi ihletettségű (még ha ezúttal nem saját nevükön szerepelnek is az alakok), s jól látszik belőle, hogy a szerző több, mint hatvan év után se tudta kiheverni azokat a megaláztatásokat, amelyek az ordasgyepűi tüdőszanatóriumban érték anno. Nyergesnél is szokatlanul komor munka ez, melyet egyetlen pillanatra sem old sem a humor, sem a líra, ma is csak ökölbe szorult gyomorral lehet olvasni. Ugyanakkor a szereplők szélsőséges ábrázolása (a felnőttek – az angyali anya és két tanár kivételével – Jókai tollára való gonosz alakok, akiknek minden mozdulata csupa ármány) olyan színektől fosztja meg a művet, amelyek méltán gazdagították, gazdagítják a többi Nyerges-könyvet. Persze nem feledhető, hogy negyvennyolcat írunk épp, amikor a diktatúra első, nyers hulláma rázúdul a társadalomra, amit egy ilyen érzékeny, magányos kisfiú, mint Nesztor Gyuri, a maga világában pontosan érzékel.
(Ötödik közbevetés: az önéletrajzi regények, novellák többségében a főhősök egytől egyik saját [ti. valóságos, eredeti, civil] nevükön szerepelnek. Vannak azonban olyan művek, ahol Nyerges megváltoztatja a neveket, apjának a Nesztor Gyula, anyjának a Pressburger Judit nevet adva, nagyanyjából Bogyó Aranka lesz, ő pedig Nesztor Gyurivá változik. Ezzel a gesztussal a szerző arra figyelmezteti az olvasót, hogy a történet így vagy úgy, egy kissé elrugaszkodik majd a valóságtól. Ebből a szempontból A negyvenesek pavilonja afféle átmenetet képez, belőle Nesztor György lesz ugyan, de az anyát még Fülöp Ágnesnek hívják, ahogy a valóságban is. Amennyire látszik, a szerző rajongva szeretett anyai nagyapjáról, Dr. Fülöp Zsigmondról mond le a legnehezebben. Jegyezzük még meg, hogy ez a névváltozatási gesztus más rugóra jár, mint a későbbi időket bemutató kulcsregények, ahol minden név megváltozik, nyilván a személyiségi jogi pereket elkerülendő.)
A második kötet két regényt tartalmaz: a Szigorúan bizalmas történetet és a Magyar parádét. Mindkettő a rendszerváltás előtt íródott – előbbi 1985-ben, utóbbi 1989-ben –, így aztán megannyi érdekes helyi értékkel bírnak (kérdés, hogy egy mai olvasó, aki 1990 után született, mennyit tud kiolvasni ezekből). A Szigorúan bizalmas történet fontos mérföldkő az írói pályán azért is, mert Nyerges itt emeli a dokumentumokat a szépirodalmi mű szerves részévé (önéletrajzok, brosúrák, hivatalos levelek, leiratok, újságcikk-részletek stb.), amelyből aztán gazdag termésű elágazás nyílik majd a Színrebontások világa felé. Igazi keserédes fekete tragikomédia ez, melynek kivételesen nem az elbeszélő a főszereplője (hősünk a regény jelen idejében tíz éves kisgyermekből tizenhat éves kamasszá válik, de felnőttként emlékszik vissza ezekre az időkre – tulajdonképpen rendszerezi szülei egykori káderanyagát), hanem az apa, Nesztor Gyula, és Magyar Ede, a frissen kiemelt személyzetis, aki Nesztor múltját kutatja lankadatlanul. A regény azt mutatja be, hogyan nyomorít meg az ötvenes évek szűk levegője mindenkit, a buta, de lelkes káderestől a nagypolgári születésű osztályvezetőn át a nagy karriert befutó főelvtársig. Hogyan megy el az esze egy egész országnak parancsszóra. De itt – éppen az egykori dokumentumok bornírtsága miatt – a szerző tág teret ad a humornak, amely mindvégig leleplező erővel bír.
A Magyar parádé több szempontból is kilóg a sorból. A regény jelen ideje 1967, s tudjuk, több olyan Nyerges-mű van, mely a megelőző éveket tárgyalja. Itteni megjelenését csak a Szigorún bizalmas történet antihőse, Magyar Ede szerepe indokolja. Jóindulattal azt is mondhatnók, hogy a Magyar parádé az előbbi mű folytatása, de itt a jóindulaton legyen a hangsúly – a kapcsolat ugyanis vékony és eléggé erőltetett. Magyar Ede beköltözik abba az Eötvös – bocsánat, itt Vidáts – utcai házba, ahol Nyergesék (Nesztorék, természetesen) laknak, az egykori üldöző felismeri egykori üldözöttjét, el is határozza, hogy ha lesz ideje, leleplezi, de nem lesz: mint a lakóbizottság elnökének, kisebb gondja is nagyobb ennél. Nem tagadva a regény fentebb is hangsúlyozott korabeli értékeit, ma már kissé avíttnak tűnik: a paródia túlzott, minden szereplő önmaga karikatúrája lesz, az olvasó egy idő után megvonja rokonszenvét mindenkitől, az immár ifjú szociológusként feltűnő szerzőt (Nesztor Györgyöt) is beleértve. Amikor önmagát az elmebetegség határára hajszoló Magyar Ede halálra zúzza magát, nemcsak az egyébként végtelenül ellenszenves lakóközösség lélegzik fel.
A regény legérdekesebb eleme, hogy Nyerges továbbfejleszti korábban kidolgozott módszerét a dokumentumok felhasználása tárgyában. Itt fiktív dokumentumokat használ (tudományos cikkek részleteit, kritikákat stb.) a korabeli tudós céhnek állítva ezzel görbe tükröt.
Nyerges András született költő – állítottuk fentebb. Eme állításunkat a Válogatott művek harmadik kötete csak megerősíti. Versek és drámai művek kaptak helyett itt, mégpedig – érdekes módon – nem egy új szempontú, szemléletű válogatásban, hanem a drámákat illetően a teljességre törekedve, a verseket illetően pedig nagyjából megismételve a szerző magánkiadásában egyszer már (1996) ezen a címen megjelent bő válogatást. Hogy miért nem élt az új rendszerezés lehetőségével a szerkesztő és a szerző, azt minden bizonnyal az első Esték a körmönfonóban megjelenési körülményei magyarázzák: Nyerges a szerény küllemű magánkiadás hátlapján idézetekkel mutatta be e verseskötet évtizedes kálváriáját, mely a magánmegjelentetéssel sem ért véget. Mondjuk úgy, eufemisztikusan, hogy kritikai fogadtatása visszafogott volt. Ez az újrázás tehát egyfajta rehabilitáció is, szerzőnek, kötetnek egyaránt.
(Utolsó közbevetés: meghagyjuk eljövendő korok filológusainak azt a feladatot, hogy kimutassák a két megjelenés közötti különbségeket, és hogy feltárják, mely művek megjelenésétől tekintett el a szerző az egyik, a másik vagy mindkét esetben – meg persze, hogy ebből miféle következtetések vonhatóak le. Nekünk elég annyit megállapítanunk e mennyiségi seregszemle kapcsán, hogy az életmű java itt van, az egykori kötetek szerint szeletelve, azaz a költői fejlődés éppúgy nyomon követhető, mint a cenzurális beavatkozások nyomai. Az olvasó csak azt sajnálja, hogy az egykor nagy vihart kavart Hruscsov-ellenes bökvers nem került be a kötetbe – akár a Bajsziról szóló keserű kultúrpolitikai kuplé lábjegyzeteként. Lehet, hogy a kéziratban terjesztett mű azóta teljesen elkallódott, és a szerzőnek sem sikerült rekonstruálnia?)
A versgyűjtemény legfontosabb tanulsága, összevetve a regényekkel, novellákkal, hogy míg a szerző prózaíróként egy alanyi költő szemével látja – és ábrázolja – a világot, addig költőként éppen ellenkező utat jár be: versei tematikájukban közelebb állnak a közéleti műfajokhoz. Igazi, magas színvonalú versek mindazonáltal: Nyerges András mesterien bánik a nyelvvel, otthon van a magyar költészet történetében éppúgy, mint a költői formák világában, szarkasztikus humora egyéni színekkel vonja be műveit. Poeta doctus: képalkotása József Attilát, világlátása Örkényt, nyelvi leleményei a fiatal Tandorit idézik, noha közvetlen hatásról csak az első esetben lehet szó. Innen – tudniillik a versek világából – inkább a tárcák és Színrebontások felé vezet az út, mintsem a próza felé: a két műfajt Nyergesnél kozmikus magányosságának különféle, de nagyon is rokon ábrázolása köti igazán össze.
A régi Nyerges-olvasókat éppen efféle felismerésekkel, a párhuzamok és ellentétek, ívek, feszültségek, motívumvándorlások nyomon követésével ajándékozhatja meg ez a sorozat. Azoknak meg, akik csak most ismerkednek az életművel, egy jellegzetes huszadik századi pesti értelmiségi sors gazdagon illusztrált regényfolyamával. A nyolcvanasok pavilonjával. (Kronosz, Pécs, 2022–2023)
(A kritika az Új Forrás 2023/8. számában jelent meg.)