ORFEUSZ ÚTJÁN

Sulyok Gabriella grafikusművész kiállítása Sopronbánfalva kolostorában
 

Egy Orfeusz című, műalkotásokat felvonultató kiállítás kapcsán az az illendő, hogy elsőként Orfeuszról értekezzünk, és megpróbáljuk megokolni a címválasztás alkotói indítékait, még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy a cím mindig csak ürügy, s a tematika általában a művek egyik mellékes, csupán tág tartalmi köröket, értelmezési kiindulópontokat kínáló tényezője. Így nem fogunk hosszabban meditálni arról, hogy a mitológiai hőssé vált görög pásztort, Orfeuszt a Krisztus előtti időkben éneke és hangszeres játéka miatt igen kedvelték az égiek, aki hangjaival elvarázsolta a madarakat, megszelídítette a vadállatokat és felpezsdítette a természetet. És amikor szerelme, Eurüdiké meghalt, az istenek megengedték Orfeusznak, hogy leszálljon érte az alvilágba, de a túláradó szerelem megakadályozta, hogy az isteni feltételeket alvilági útjuk során megtartsák, így mindketten keserves halállal lakoltak. Orfeusz így vált a zene és a szenvedélyes szerelem jelképévé, akit a több évezredes múltú művészeti ábrázolások folyamában leginkább görög ifjúként ábrázoltak, lanttal a kezében, zöldellő, virágzó tájban megjelenítetten. A 20. század során azonban történt valami: a görög ifjú tovatűnt, s az egykor pompás, zöldellő, virágzó táj hírmondóiként csupán a csupasz, széltépte fák maradtak. Ám a látványos változások csak a felszínt érintették: Sulyok Gabriella grafikusművész Gaál István filmrendező a 18. századi komponista, Gluck zenéjére rendezett Orfeusz-filmje által inspirált rajzai így is – természetesen áttételesen, esztétikai és szellemi síkokon – az orfeuszi lantfutamok hangjait idézik, s az orfeuszi emóciók összpontosítói és kifejezői úgy, hogy messze túllépnek a történet keretein, a témakör határain.

Sulyok Gabriella ezen Sopronbánfalván kiállítássá rendezett, a múlt század kilencvenes éveinek közepétől napjainkig alkotott, tehát mintegy két évtized kompozíciói közül válogatott műegyüttese az Orfeusz-tematikára való hivatkozásokon túl legelsősorban arra ösztönöz, hogy felülvizsgáljuk a grafikáról, a rajzművészetről alkotott fogalmainkat és nézeteinket. Arról a művészeti ágazatról, műformáról, illetve műnemről van szó, amely az ezredforduló körüli évekre fokozatosan és érdemtelenül a háttérbe szorult e közép-európai tájon. A demonstratívabb és nagyobb méretű, és az új anyagokat és eszközöket, legfőként az új médiumokat rendszereikbe és kifejezéseikbe vonó, kitágított hatóterű művek térnyerése és áradása – a radikális újítás és formabontás – már-már a második nyilvánosság tartományába, a rejtett művészeti szférákba utalta a bensőségesebb hangvételű, a hagyományaihoz kapcsolódó és ragaszkodó, a művész kézjegyét hordozó műveket, a tradíciókkal eleven kapcsolatokat tartó grafikai műteremtési gyakorlatot. Mindezt érdemtelenül, értékeket és minőségeket sértve, látszólagos művészeti és művészeten kívüli érdekek érvényesülése és érvényesítése, agressziója révén – és talán elég meggyőző, ha ezzel kapcsolatban csak a mindenhatónak minősített műkereskedelemre vagy a kiállítás-iparra hivatkozunk.

Olyan művek ezek, amelyeknek ugyanúgy fölébe kell hajolnunk, mint évszázadokkal korábban egy-egy klasszikus rajzkompozíció fölé, amelyeket ugyanúgy be kell járnunk szemünkkel, amelyeket ugyanúgy fel kell fedeznünk, fel kell fognunk és be kell fogadnunk tudatunkkal, mint egykori elődeinknek egy szokványos képet: a viszony nem változott, és nincs balhé, nincs elidegenítés, nincs meghökkentés, nincs lila média-villongás sem. Ám ha csupán a műforma, a technika, a kifejezőeszközök, a képi nyelv jellemzőit fogjuk vallatóra Sulyok Gabriella műveit szemlélve és értelmezve, már akkor is azt regisztrálhatjuk, hogy korszakos váltások és változások tanúi vagyunk, hogy különleges alkotói metódusok alkalmazásai, újító aspirációk éltetik e megújított lényegű grafikai lapokból szerveződő, egyre súlyosabb és jelentőségteljesebb életművet. Talán a legfontosabb aspektus, hogy Sulyok Gabriella mintegy festészetté avatja a grafikai kereteket: a papír-alapot megtartja, de e hagyományos felületre festői lényegű grafikákat készít. A festői kifejezés, a Sulyok-mű-hatásvilág egyik fontos eredője az, hogy a korábban a papírt vonal-érhálózatként befonó rajzi szövedék alkotóelemei egyszer csak háttérbe szorultak, váratlanul tónussá alakultak, és a körvonalak is megfosztattak eredeti jelentőségüktől, s új szerepben a foltok elenyésző, bizonytalanságokba vesző határvonalaiként tünedeztek fel. Mindehhez erőteljes hangsúlyokat ad a tus mellett alkalmazott színes kréta, amely a fekete és a fehér mellett a barna és a halványkék árnyalatokkal gazdagítja a kompozíciót, úgy, hogy a karcos tust a kréta a puhaságával ellenpontozza, a keménységet a lágy, gyengéd effektusokkal egyensúlyozza. Hallatlan aprólékosan kidolgozott rajzi mezőkből épül fel a világosan tagolt motívumokra épülő, a kréta színeivel és foltjaival finoman nyomatékosított, hol önállóan álló, hol több kompozícióból felfűződő-szerveződő festői kép, illetve képegyüttes, amelyen a vonal már csak e festőiségbe illeszkedőn bukkan elő.

A korábbi alkotóperiódusokban szerepelt alakok, figurák fokozatosan lényszerűségekké alakultak, majd elmosódottakká váltak, és aztán az ezredforduló évei körül teljesen eltűntek Sulyok Gabriella rajzairól. Maradtak a fák, a lombtalan fakoronák, a bozótosok, a bokros ligetek, s a természeti jelenségek által élesztett sejtésszerű organikus alakzatok, amely természet-kivágatokat és testszerűségeket mindig valamilyen furcsa perspektívából, rálátásban szemlélhetünk. Nem tudhatjuk, hogy ránk borult az alkony, vagy meghasadt a hajnal: csak az biztos, hogy a derengés fojtogatón vagy szabad fellélegzést hozva körülölel. És ebben a derengésben lassan kinyílik a láthatár, röppennek és zúdulnak a felhők, egymásba kapcsolódik az ég és a föld, elvesznek a tájékozódási pontok, kitapinthatatlanok már a dimenziók, s ebben az eggyé vált, immár transzcendens sugárzású közegben suhanni, zuhanni és emelkedni, sodródni, áramlani, elmerülni kezdenek a természetinek nevezhető dolgok, amelyek valójában nem is dolgok, hanem az emberi benső által megélt isteni jelenségek. Erről emlékezett meg a kitűnő kortárs alkotó, Gaál József is Sulyok Gabriella munkáiról szólva: „A rajzok kilépnek az időből, már nem illusztrálják a történéseket, hanem mitikus térben állapotokat sugároznak magukból. Már nincs a történetnek eleje és vége, nincs szilárd anyag, föld, víz, levegő, árnyék és fény elegyedik, sötét mederben sűrűsödik. Már nem kell az arcokat és testeket megidézni, leplek redői, testek hajlatai, kapcsolódó végtagok és ölelkező formák sejlenek az állandóan változó folyamban. A formák már önállóan nem létezhetnek, csak egymás által, egymást éltetve és egymásba oldódva részesei egy nagyobb rendszernek.” És mielőtt valóban elragadnának e képekbe foglalt költői, transzcendens indíttatások és rendszerek, azt is le kell szögeznünk, hogy itt egy rendkívül furcsa, karakteresen egyéni valóság-idézési művészi szemlélettel, egy nagyon is a konkrétumokhoz kapcsolódó, de ugyanakkor a tartózkodó elvonatkoztatásokba emelkedő olyan grafikai-festői nyelvezettel, kifejezéssel szembesülhetünk, amely a megszokott stilizáláson messze túllép, de a teljes absztrakciót elkerüli és kizárja, s ezáltal fantasztikusan termékeny, asszociatív ösztönzéseket adó, az emlékszerűségekbe ágyazódó képi forrásvidéket tár a befogadó elé.

Sopron városának művészetrajongó közönsége megismételhetetlen, különös pillanatok részese lehet a sopronbánfalvi kolostor falai között: egy, a város múltja, hagyományai és szellemisége által oly erőteljesen meghatározott és inspirált művész a hely szellemével adekvát műegyüttessel, a középkori mesterek alázatával és elhivatottságával készített, a lélek szféráiban megszólaló és szuggesztíven megszólító alkotásaival lép fel. Sulyok Gabriella a nyolc esztendővel ezelőtt megjelent, a művészetét összegző könyv ars poetica-bevezetőjében fogalmazta meg azt az alkotói hitvallását, amelynek lényege: „…minden remekmű – a művészet egyetemes történetében – olyan, mint egy természeti képződmény: mélységes, gondolatgazdag, megrázó és rendíthetetlen.” Nem vindikálhatunk jogot arra, hogy remekműnek minősítsük Sulyok Gabriella festői-grafikai lapjait – ezt az ítéletet majd meghozza a kérlelhetetlen idő –, de azt a tévedések kockázata nélkül leszögezhetjük, hogy az isteni természet által inspirált művei mélységesek, gondolatgazdagok, megrázók és rendíthetetlenek.

(Elhangzott 2014. március 19-dikén, a kiállítás megnyitóján.)

Wehner Tibor