Negyedik emelet, belváros. Odalent a körúton a lassan araszoló autósorok, mint imbolygó karácsonyfadíszek egy óriási fenyőfán. A párás, nyirkos ködben lassabban szállnak az angyalok, ők is maszkot hordanak. Néhány ablak nyitva, valahol karácsonyi zene szól és hangos kacagások.
Újabb ablak nyílik, az egyik angyal benéz azon, hunyorogva megigazítja maszkját, összecsukja szárnyait. Odabent hat embert lát, nagymama, nagypapa, anyuka, apuka, egy fiú és annak barátnője vannak éppen vendégségben. Az angyal fészkelődik kicsit, hosszabb megfigyelésre rendezkedik be. A karácsonyfa éppen fel lett díszítve, mire megérkeztek a látogatók. Anyuka közelről is megcsodálja a több évtizedes gömbdíszeket. Gyerekkorában különösen szerette ezt, közelről belenézni a színes gömbbe, kuncogni azon, ahogy kicsit torz arcképét látja viszont.
A konyhából halászlé illata vegyül a fenyőillatba. Nagypapa odakint kardigánban intézi a halászlét, közben borozgat, mert régi ideája, hogy az igazi férfiember ételfőzés közben megiszik egy jó pofa bort. Fiának magyarázza, aki a konyhaajtóban áll, hogy viszont az étel kóstolgatása előtt vízzel öblögetni kell, mert a bor zamata torzíthatja az étel aktuális ízét. Az egy pofa borból két, majd három pofa bor lesz. Az öreg arról elmélkedik, miközben a bugyogó hallevet nézi, hogy milyen különleges ez: ahogyan mozognak forráskor a levesben az összetevők, különös törvények szerint. Mint az emberek a társadalomban, vagy épp a csillagok az világegyetemben. Engedelmeskedve a régi nagy parancsoknak, ősi törvényeknek. Nagymama kikiált a szobából, hogy apukám, ne untasd már a gyereket. Nagypapa odadobja még, hogy a halat a szomszéd Pista saját kézzel fogta – ja, a szatyrot, szól közbe röhögve a felesége, amikor odaadták neki ajándékba a horgász ismerősei, csak a Pistád utálja a halakat –, igazi hal, nem bolti, fejezi be az idős férfi. Kivesz egy fagyott halpatkót a fagyasztóból, azt lóbálja a vendégek felé, mint egy bizonyítékként, hogy ebben anyag van, ez nem tápos. A fagyott halszelet kiesik a kezéből, nagyot koppan a parkettán. Pillanatnyi csend, csak az utcáról hallani egy szirénázó rendőrautót. Odakint az angyal elmosolyodik.
Nagymama házsártos a rendre, a vendégeknek fejenként több pár papucsot kell használnia, függően attól, hogy a lakás melyik pontján tartózkodnak. A nyugdíjas nő mindenkire rászól, hogy tessék felvenni a papucsot rendesen, nem szereti a csoszogást. Saját öregapja jut eszébe erről, mert az öreg gyakran itta túl magát karácsonykor. És vihogva csoszogta végig az ilyen estéket. Az idős nő, mint már hatvan éve minden karácsonykor, most is két vagdalthúskonzervet vesz elő a kamrából. Maga elé rakja, akkurátusan felnyitja őket, a sárgás zsíros részeket késsel lekapirgálja – közben mosolyog – és az üresen ásító fémhenger peremére keni a sűrű tartású masszát. Azok az idők jutnak ilyenkor eszébe, mikor a háború alatt az volt az ünnepi fogás, ha valakinek legalább konzerv jutott. Erre gondol a vagdalthúsokkal minden szenteste, a viszonylagos jólétre és az éhezés emlékeire. Az üres dobozokat szelektíven gyűjti. Néhányat titokban alaposan elmosott, színes csomagolóanyagba burkolta, és felakasztotta a karácsonyfa kevésbé szem előtti ágaira. Sose beszélt erről senkinek. Ha valaki rákérdezett a furcsa, henger alakú díszekre, csak legyintett, hogy régi emlék, már nem is emlékszik kitől kapta.
Van egy kandúr macskája a nagyszülőknek, nőstény létére tévedésből Bélának hívják kölyökkora óta. Nagymama a macskát külön megmutatja egyesével mindenkinek, felhívva a figyelmet az állat érdekesebb részleteire. Amikor a tinilányhoz kerül a dicsérni való macska, a lány első gondolata, hogy a nőstény macskák bagzáskor egészen félelmetes hangot hallatnak. Olvasta, hogy a kandúrok péniszén apró tüskék vannak, amik a pénisz kihúzáskor meglehetős fájdalmat okoznak a nőstény állatnak. A tizenéves lány nimfomániás, az asztalra kitett bejgliben is falloszt lát. Elképzeli a lány, hogy a fiúja péniszét apró tüskék tarkítják, és kihúzáskor fájdalmat okoznak. Aztán azon töpreng, hogy az őket vendégül látó két idős ember hogyan szerelmeskedhet. Nem tartja undorítónak, inkább csak érdekesnek.
Nagyi a konyhába megy, megnézni, hogy áll a vacsora. A nagypapa mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy az ünnepi étkezés közben karácsonyi dalok szóljanak (recsegjenek) a régi lemezjátszóról, de a minden percben pletykálkodásra és a szomszéd haragosok kibeszélésére kész nagymama rendre lehurrogja, hogy a vendégek bizonyára nem zenét jöttek hallgatni, hanem enni és társalkodni. Erre nagypapa, hogy az szerinted mióta társalgás, hogy csak te beszélsz. Mindezt suttogva, csak az ingerült, feszült sz-ek jutnak ki a konyhából, apuka azt hiszi, sörösdoboz szisszen, kicsit számított is rá. Nem számolva azzal, hogy amikor számít ilyesmire, sose kapja meg. Csak, ha nem ragaszkodik mindenáron a dolgokhoz.
A nagyszülők számára már évek óta probléma, hogy kinek, mit vegyenek karácsonyra. A gyerekekkel nincs gond ilyen értelemben, de néhány éve a felnőttek inkább pénzt adnak egymásnak, amit mindenki kedve és szükségletei szerint elkölt majd. Magyarán: a nagyszülők adnak húszezer forintot a szülőknek, akik szintén adnak húszezret a nagyszülőknek. Így végül is az a paradox helyzet alakul ki, mintha igazándiból senki nem adott volna semmit a másiknak. De ezt feledteti, elhomályosítja a színes karácsonyi borítékok átadásának magasztos aktusa, az elnéző mosolyok, a tízéves csillagszórók keserű füstje és a „jajj nem kellett volná”-k utáni zavart krákogások.
Külön papucs van az előszobába, külön a szobákba és a konyhába és megint külön az erkélyre. Nagymama rigolyája ez, amihez természetesen részletes magyarázat is akad. Amikor a vendégek valamelyike meg szeretné nézni a város esti fényeit, a nagymama rendre próbálja lebeszélni a kíváncsiskodót, mert sok évtizedes tapasztalat, hogy visszafelé jövet elfelejtik levenni az erkélyes papucsot, és azzal caplatnak végig a szobán. Ezt meg már nem bírja idegekkel, hogy ilyen egyszerű szabályokat miért nem lehet megjegyezni.
A lány kimegy az erkélyre, mert szereti nézni az esti várost. Rágyújtana, de nem akarja hallani a kioktató szólamokat az egészségével kapcsolatban. Inkább próbálja megtippelni, hogy a szemben lévő hétemeletes épületben ebben a pillanatban hányan szerelmeskedhetnek (meglepően pontosan tippel). Aztán nagyot sóhajt, és felnéz a ködtől sűrű égre, ünnepi hangulatban van. Bekap egy szalonkcukrot, a csomagolást a farzsebébe gyömöszöli, a csendes sztaniolzizegést hallgatja az angyal is, aki most az erkély korlátján ül láblógatva. A lány szereti magát és az életét. Ezt az angyal is érzi. Visszafelé majdnem elfelejti a papucscserét, zavartan mosolyog félig belépve a szobába, de nem veszik észre. Hunyorogva néz vissza a városra. A ködben feszülő épületek felett, mintha egy angyal szállna el.
A jóllakottság kényelmében lassan elpillednek a résztvevők, sok a csend, az üresjárat beszélgetésben. Mindenki csendben mosolyog. Elvégre mégiscsak karácsony van. A csendes fenyőillatban kihűl az addigi lázas csevegés, ahogy lassan feszesre hűl, merevre dermed a kamrában tárolt szemetesbe dobott konzervdoboz-peremekre visszakent sárgás zsír is.
