Sergio harminc körüli vállalkozó. Építőipari projektekhez lobbizik, EP képviselő szeretne lenni, jelenleg lányokat futtat. Silvio hetven éves, befektető, multimilliárdos, az olasz jobboldal vezetője. Sergio-t egy szép napon utoléri a szerencse: háremével bemutatkozhat Olaszország legnagyobb szoknyavadászának, Silvio-nak.
Paolo Sorrentino az Oscar-díjas A nagy szépség és a közönségsiker Ifjúság után az európai sorozatgyártásban találta meg az alkotói szabadságot: Az ifjú Pápa című sorozatát túlzás nélkül milliók látták a világon. Az olasz újhullámos alkotók modorára hajazó, szimbolista képkompozíciókkal operáló filmnyelvét a tíz részes eposzban sikerült kicsiszolnia; a korábbi munkáival (ebben a rovatban az Ifjúság című filmmel) kapcsolatban felmerült karakterábrázolásbeli hiányosságok a sorozatra már alig-alig jellemzőek – kijelenthetjük tehát, hogy alkotónknak a televíziós munkával kifejezetten sikerült szintet lépnie.
Legújabb alkotása a Silvio és a többiek Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök életén alapul. A címszereplőt az A nagy szépség szofisztikált színészóriás sztárja, Toni Servillo alakítja. A film felütése a Sorrentinótól megszokott módon ismét epikus: egy elcsatangolt bárány betéved a Berlusconi-villába, ahol a médiamogul egyik csatornájának szórakoztató műsora előtt ragad – néhány pillanat múlva azonban a nulla fokra állított klíma miatt szörnyethal. Ez a fajta egyszerű, túlzó szimbolizmus – Sorrentino előző munkáival ellentétben – a film többi részére azonban már nem jellemző. Az atmoszférára ezúttal Scorsese A Wall Street farkasa című munkájából ismerős gazdagság-szexualitás uralta miliő a jellemző. A képsorokat nem A nagy szépség nyitójelenetében felvonultatott életszeretet-vitalitás jellemzi – ebben a világban csupán csendes szemlélői vagyunk a serkentőszerekkel elemelt, giccsbehajlóan „tökéletes” testek armadájának. Sorrentino szereplői mind katalógus-nők, -férfiak, kivéve politikusait: Silvio ráncos, barnított alapozóval lekent arca, sötétre festett, tökéletesre nyalt, még a dúsítás után is ritkás haja jellemzi a kaszt ábrázolását.
Scorsese filmjéhez hasonlóan Sorrentino is eufemizálja bűnözőit. Filmje a „romlásról” véletlenül sem nyomasztó. Emberi kapcsolatoktól üres testiséggel, anyagiassággal idegeníti el a nézőt a mérhetetlen gazdagság és hatalom világától. Filmjét azonban nem az epikus beszélgetések, mint inkább a főhős (a hatalommal bíró „nagyság”) karakterét feltáró dialógusok jellemzik. Silvio első jelenetében (melyre a film negyvenhatodik percében kerül sor), az unokájával beszélget az igazság relativizálásáról: „Ma megtanultad, hogy az igazság csupán a hangunk tónusának az eredménye…” – mondja. Ugyanígy az üzlettársával folytatott hízelgő beszélgetés után: habár nem életrajzi hitelességgel megírt jelenet, mindennél többet elárul Silvio karakteréről az a képsorozat, amelyben álnéven hív fel egy átlagembert, hogy telefonon adjon el neki egy ingatlant, amire semmi szüksége – csak hogy bebizonyítsa magának, hogy még mindig mi mindenre képes.
A karakterábrázolás szempontjából ugyanilyen fontos a veszekedés-jelenet, melyben Silvio megtudja, hogy felesége el akar tőle válni. A rendező ebben a színben villantja fel ítéletét Silvio Berlusconival, a történelmi személlyel kapcsolatban: felemelkedésének, uralkodásának homályos története köré állítja fel kérdéseit. Silvio, Sorrentino hőse pedig végül abban a jelenetben ölt testet, amelyben a fiatal bölcsészlány közli az öreg politikussal, hogy azért nem tud vele lefeküdni, mert olyan a szájszaga, mint a nagyapjának. Erre visszaemlékezve mondja főszereplőnk a barátjának: „…túl késő. Nagy álmaim voltak. Rémálommá váltak.” Sorrentino tehát saját utat választ és működtet életrajz-interpretációjának: először az ikont, majd a vitatott történelmi alakot, végül az esendő hús-vér embert mutatja be a vásznon.
Főhősének rétegzett bemutatása mellett találunk nehezen értelmezhető, már-már feleslegesnek, öncélúnak tetsző montázsokat is a filmben. Ilyen Sergio „reklámfilmje”, amely egy vizuális trippen keresztül hivatott bemutatni a kerítő által felhajtott nőket. Szintén nehezen visszafejthető az a jelenet, melyben Sergio feleségét, miután az levetkőzött, megerőszakolja Santino, Silvio idős politikus vetélytársa – a jelenetnek se előzménye, se folyománya. A Sergio-szálra ez az alulszerkesztettség jellemző: habár az alkotás első negyven perce szinte csak az ő útjáról szól, a film második felében szereplőnk eltűnik a vászonról, sorsának se jelentősége, se súlya nem lesz a történetben.
A megkérdőjelezhető történetvezetési megoldásokkal együtt is Sorrentino világszínvonalú filmet alkot. A casting, a látvány, a fényképezés nem hagy kivetnivalót maga után – mindez olasz (európai) szerzői filmes keretek között történik. Védjegyévé vált szentimentális-szimbolizmusát a film záró képsorában újítja meg: a film utolsó félórájában Silvio-t ismét hivatalba iktatják, mikor is megremeg a föld – a földrengés áldozatai közül pedig egy idős asszonynak megígéri, hogy személyesen gondoskodik arról, hogy elveszett fogsora pótolva legyen. „L’Aquila új várost fog kapni. Én mindig betartom a szavamat.” – mondja Silvio. „Jézus Krisztust! Jézus Krisztust akarjuk visszakapni!” – mondja valaki a tömegből. A film zárójelenetében az asszony kézzel írt levél kíséretében kap új fogsort az elnöktől; az utolsó képen pedig a templomromok alól kiemelt márvány Krisztus-szobrot látjuk.
Rendezőnk keresetlen őszinteséggel beszél a korrupcióról, az uram-bátyám kultúráról, a politika megtisztulásának kilátástalanságáról, miközben Silvio karakterén keresztül elmeséli nekünk mindazt, amit korunk hőséről, a teljhatalmú kapitalista iparmágnásról elmesélésre érdemesnek tart. Sorrentinónak szimbolista carpediem-filmnek indult alkotásában is sikerül megközelítenie a katarzist – ez pedig, még ha műve hagy is kivetnivalót maga után, nem is kevés.
(Silvio és a többiek; rendezte: Paolo Sorrentino; írta: Paolo Sorrentino és Umberto Contarello; főszereplők: Toni Servillo, Elena Sofia Ricci, Riccardo Scamarcio, Kasia Smutniak, Euridice Axen, Fabrizio Bentivoglio; fényképezte: Luca Bigazzi; vágó: Cristiano Travaglioli; látványtervező: Stefania Cella; jelmeztervező: Carlo Poggioli; zeneszerző: Lele Marchitelli)
Szabó Márton István
