Pillanat, mindjárt kezdhetjük, csak még egyszer ránézek a felhőradarra. Találtam egy oldalt, ahol élő közvetítésben nézhető a felhőképződés az egész országban, ismeri? Óránként ellenőrzöm a helyzetet a telefonomon. Tudja, nyáron gyorsan változik az idő. Hidegben viszont súlyosak a felhők, agyonnyomnak… Fulladok, nem tudok kilépni otthonról, viszketek, szédülök. Lefut bennem egy program, amit nem én indítok el, és nem tudok leállítani. Ne húzza el a függönyt.
Apránként állt össze a kép. Lassan jöttem rá, mennyire súlyos a helyzet. Erről ugye nem beszélnek, sem itthon sem a világsajtóban. Titkolni akarják, de aki tényleg beleássa magát, rájön. Világos, mint a nap, bár nem könnyű észrevenni. Szívós kutatómunka után került a helyére az összes mozaikkocka. Borzongató volt a felismerés. Úgy látszik, csak én tudom, milyen veszélyben vagyunk. De nem tudom megóvni az emberiséget. Bármennyire szeretném. Egy ideig meg akartam akadályozni, volt bennem remény, hogy sikerülhet. Akkor felnéztem az égre.
Ezt komolyan kérdezi, hogy milyen a jövőképem? Látott mostanában híradót? Minden nap történik valamilyen katasztrófa a felhők miatt. Maga szerint mi okozza a természeti csapásokat? Áradások, földcsuszamlás, porfelhő az autópályán, mérgező szmogfelhők a városok felett… Nem vagyunk biztonságban a felhőktől, és nincs hova menekülni. Minden borzalom a felhőkből indul ki. Ott van az égen a bizonyíték. Gyerekkorunk óta elhitetik velünk, hogy az egészség a szabad levegővel azonos. Minden, ami kint történik velünk, az jót tesz, D-vitamin, boldogsághormon, testmozgás. A valóság: bőrrák, szorongás, kimerültség. Olyan ez, mint a tehéntej, amiről úgy tudtuk, annál jobb fehérjeforrás nincs a világon. Erre most ott a rengeteg allergiás-asztmás-harákoló-vakarózó szerencsétlen. Láttam már ilyet, levegőzik a gyerek a babakocsiban, aztán egy hirtelen megképződő vattás altocumulustól rohamot kap.
Egyébként minek mutogat felhőkről készült fotókat? Teszteli, hogy bírom? Minden felhő egyformán ijesztő. Ez lehetne pitiző kutya. Az már nincs a képen, hogy eloszlik a kutya, és jön helyette a habos istennyila, ami magában hordozza a halált. A másik egy leomló kastély. Maga alá temeti a királyi udvart és a környező falvak lakóit. Már úton van a katasztrófavédelem, de hosszas munkával alig néhány túlélőt tudnak majd kimenteni.
Gyerekkorom óta biztosan így van. Nem tudom felidézni a kezdetét. Gondolhatja, milyen lehetett vidéken felnőni, feküdni a réten nyáron, amikor a többiek számolgatták a bárányfelhőket. Én meg összekuporodva tépkedtem a füvet. A legrosszabb az volt, ha anyám madártejet csinált. Nem bírtam megenni a habos madarakat. Remegett a kezemben a kiskanál, kilötyköltem az édes levét. Attól az állagtól most is kiráz a hideg. Ne húzza el a függönyt.
A saját családom sosem vette komolyan. A gyerekeim azt mondják, beszippantott az összeesküvés-elmélet. A volt férjem szerint emiatt vagyok még mindig egyedül. A húgom évekkel ezelőtt közölte, hogy többet ne keressem. Szegények nem értik, talán kínosnak is találnak. A lányom megtiltotta, hogy szülőire menjek, amióta egyszer megpróbáltam felvilágosítani a szülőket… Egyszerűen nem bírom elviselni az emberi tudatlanságot. Csak élnek bele a világba, észre sem veszik, mi van felettük. Engem a jó szándék vezérel, hogy tudatosítsam a felhőket. A tájékoztatás mindenkit megillet, az óvodásokat is. Főleg, ha ilyen veszélyes időjárási jelenségről van szó. Nem lehet elég korán kezdeni az felvilágosítást. Páran túl érzékenyen reagáltak erre, megesik. Azért nem kellett volna zokogva kirohanni. Arról sem én tehetek, hogy a kislány elhányta magát. Pedig nem túloztam, egy cseppet sem. A gyerekeket meg kell védeni! Elmondtam mi vár rájuk, ha nem figyelnek a felhőkre. Aljasság volt ezért elküldeni, jól végeztem a munkámat.
Megszoktam, hogy őrültnek tartanak. Vagy legalább megszállottnak. Sokféle módszert kipróbáltam, hogy kezdjek valamit a félelmemmel: “segítünk kreatív energiává változtatni a rettegést!”, “táncterápia a félelem ellen”, egyszer még terápiás kutyát is simogattam, de rám tüsszentett. Most meg ide jutottam, magához. Már nem tudom, miben bízzak. Fojtogat ez az állapot, de nem tudok másképp érezni és gondolkozni. Akadályoz a munkában, beárnyékolja a mindennapjaimat. Ezért vagyok itt. Hátha tud segíteni. Ne húzza el a függönyt.
Tudja, a meteorológusok direkt hallgatnak róla. Nem akarnak pánikot kelteni, világos. Pedig a bizonyítékokat már az ókorban felfedezték. A felhőket nem rögzítették a barlangrajzokon, de a római freskókon már szerepelnek. Jelentőséget tulajdonítottak neki, ez nem véletlen. A váteszek képein évszázadok óta ott vannak. A baljóslatú fellegek alatt küzdő harcosok, Krisztus urunk a kereszten borzongató felhőkkel a háttérben. Vajon miért van ilyen sok felhős ábrázolás? Erre persze nem gondolnak a nagyokosok! Ez a tudás évezredek óta része az emberi kultúrának. Csak fel kéne ismerni, mit sugall a történelem. A mérgező felhőket nem most találták fel. Vészterhes időkben mindig ott voltak felettünk. Földrengés, cunami, járvány, éhínség. A felhők hozzák a nyomort az emberiségre. Miért haltak meg annyian Csernobil után? Volt benne emberi mulasztás, de nem lehet ennyivel elintézni. Ennek oka van. A felhők nem felejtenek. Nem mindig olyan feltűnő, mint a nukleáris gombafelhő, de a halál ott van az égen. A mérgező anyagok a levegőben terjednek a leggyorsabban. A felhőkben összekapaszkodó molekulák képesek a legtovább életben maradni. Látszólag ártalmatlanok, de a legegyszerűbb cirrocumulustól az altostratusig mindegyik magában hordozza a veszélyt. Alig várjuk, hogy elfedje a napot az enyhülést hozó felhőréteg. Teleszívjuk a tüdőnket éltetőnek hitt oxigénnel, miközben mérgeket nyelünk. Mindent megteszünk a pusztulásunkért.
Mire kiderül majd, hogy nekem volt igazam, rég késő lesz. Persze, nem is lenne muszáj beszélnem erről. Megtehetném, hogy csak magamra gondolok. Kinek tűnne fel, hogy tudtam előre, és készültem? Mégis úgy érzem, erkölcsi kötelességem figyelmeztetni az embereket. Ha már mások nem teszik meg. Tudományos bizonyíték van rá, hogy kataklizma közeleg. Csak az időpontja megjósolhatatlan.
Nem hisz nekem, igaz? Valahol érthető, mindenki félti a nevetséges kis egzisztenciáját, amit felépített. Talán a bizonytalanság a legrosszabb. Tudjuk, hogy eljön a végítélet, de mikor? Meddig kell várni, a padlón összekuporodva? Hány napra elegendő élelmem és vizem van, mennyi konzervet vigyek le a magammal a pincébe? Egy ideje már ott élek. Nem unalmas, csak sötét. Spórolok a világítással. De énekelni szoktam.
(A borítóképet Oláh Gergely Máté készítette)