…
A középkori kolostorok csendes világában derék szerzetesek munkálkodtak, sajtokkal és sörfőzéssel kísérleteztek, mezőgazdasági eljárásokat fejlesztettek, gyógynövényekkel pepecseltek, utóbbiakból teákat, különféle kencéket készítettek. Elmélyült figyelemmel fordultak tárgyuk felé, miközben napi rutinjuk integráns része volt az ima, az élő kapcsolat fenntartása az Örökkévalóval. Csodás harmónia. A Római Birodalom bukását követő zavaros, mérhetetlen barbár pusztulást hozó korban, Európa egy távoli szegletében a kereszténységgel frissen ismerkedő Ír-sziget kolostoraiban egészen különös szenvedélynek hódoltak. Megszereztek minden elképzelhető tekercset, kódexet, írott szöveget, melyeket hangyaszorgalommal másoltak. (Kolostoraikat elkerülték a népvándorlás dúló hordái.) A másolatok később visszakerültek a konszolidálódó kontinensre, döntően járulva hozzá a civilizációs tudattörlés elkerüléséhez. És ne feledjük el, hogy a kolostorokban zenét is szereztek! Példaként hadd említsem a középkor egyik legnagyszerűbb asszonyát, Hildegard von Bingent.
…
Bármennyire is fontos szerepet játszottak a nyugati civilizáció történetében a szerzetesek, jelentőségük a deszakralizálódott modernitásban elhalványodott, marginalizálódott, párhuzamosan azzal, hogy – Földényi F. László szavaival – „(a) szekularizációval a kozmoszba ágyazottságnak (vagy belevetettségnek) az élménye iktatódott ki a civilizáció látóköréből”. Mégis, az életszemléletnek – amiben jól megfér a koncentrált figyelem a szemlélődéssel, és ami érzékenyen rezonál az égi és földi impulzusokra – ma is vannak elkötelezettjei a kortárs művészek között. Tekinthetjük őket afféle világi szerzeteseknek. Munkálkodásuk során, az alkotófolyamatban nem a siker, a haszon, a hírnév és hasonló világi hívságok vezérlik őket. Viszont képesek belépni egy olyan másféle állapotba, vagyis hivatottak egy olyan érzékelés- és észlelésmód kialakítására, melynek során a Lét zsongó gazdagságának elemei között teremtenek addig nem érzékelt kapcsolatokat. Megneveznek. Új fogalmat alkotnak a művel, ami vonatkozhat a mindennapi létben gyökerező reláció feltárására, de tapogathat a földről az Égbe vezető, a silány gondolatok romjaitól takart, elfeledett ösvény után is. Itt pedig már megszűnik minden bizonyosság, csak a tudat elérhetetlen peremén egy pillanatra felsejlő érzet marad, amit elfelejtünk, mielőtt megragadhatnánk. Csak a művészetnek, azon belül is a legspirituálisabbnak, a zenének lehet esélye arra, hogy hírt hozzon ezekből a dimenziókból. Valami ilyesmi érinthet meg bennünket Dukay Barnabás egyik zongoradarabjának címének olvasásakor: Angyalok látogatása a mulandóság forrásánál – megismerésből és nemtudásból szőtt fátyol. Megismerés a megnevezésben – a nemtudás tudomásul vételével – túl a szavakon. Ahol a jel egy hangsor, hangsorok füzére. Ahol a Semmi és a Minden összemosódik.
Amikor a hajnal…
2015-től datálódik napjaink két fekete öves zene-szerzetesének, Dukay Barnabásnak és Grencsó Istvánnak az együttműködése, melynek mérföldköveit párjukat ritkító lemezek jelzik (Hátrahagyott dolgok apály idején, HRCD 1607, illetve a 3 CD-t tartalmazó Esszék című kiadvány. HRCD 1726). És az érdeklődő most kezébe veheti a milliós tömegtermékek korában mindössze 300 példányban kiadott ritka ékszert, az „Amikor a hajnal”-t. A mérföldkövek immár utat rajzolnak ki egy alig ismert vidéken, amit az alkotók makacs következetességgel vonnak művelés alá, és testet-lelket gyönyörködtető szépséget mutatnak fel azoknak, akik társulnak hozzájuk és velük tartanak. A CD papírtokjának előlapján Muzsnay Ákos megrendítő grafikája látható. A foszló gyolcsokba tekert, magzatpózban a földön gubbasztó alak mintegy védekezve tartja feje fölé imára illesztett kezeit. Előtte és mögötte a függőleges fekete vonalak nagyjából egy sírhely méretét jelölik ki. A kép felső pereméről gyökerek lógnak le. A föld alatt vagyunk. A gyökereknél középen egy, az alak sziluettjét megidéző világosabb folt látható – talán a talajt az imával áttörni készülő lélek Ég felé emelkedő alakzata. Vizuális bevezető a zene hallható szférája előtt.
A kísérőfüzet kivitelezése tovább viszi a kép motívumait; az oldalak hátterét annak kinagyított részletei adják, így rendkívül egységes hatást kelt az egész kiadvány, ami Hunka Róbert ihletett munkája. Fazekas Gergely A szirének figyelmeztetése című esszéjében a zenetudós nézőpontjából nyújt segítséget a zene megközelítéséhez, felfigyelve olyan apróságokra is, mint hogy a lemezen a zongorának az első és az utolsó hangja is egy F-hang. A szerző gondolatait Odüsszeusznak a szirénekkel esett kalandjának motívumára fűzi fel, tovább tágítva a kulturális utalásoknak azt a hálóját, amit a lemezen énekelt szövegek nyitnak meg. Fazekas bevezetőjét is a CD integráns részének tekintve elmondhatjuk, hogy a kulturális hivatkozások, kapcsolódások hálója rendkívül széles: Homérosztól Nádas Péterig, a megénekelt szövegekben Dantétól a cookie-kig ível, összességében fogva át a nyugati civilizációt jószerivel a kezdetektől napjainkig; nyitott műalkotásként újfajta relációkat adva az ily módon gazdagított Létezőről rendelkezésre álló tudásunkhoz – bizsergető kihívásként kínálkozva a figyelmes hallgatónak.
A kísérőfüzet tehát egy önálló műalkotás karakterét erősíti: a technikai információkon túl helyet kaptak benne Dukay Barnabás és Grencsó István – a zenével kapcsolatos attitűdjükbe bepillantást engedő – sorai, és ugyanitt található egy-egy vers is mindkettőjüktől. Tanulságos lehet kiemelni a következő Grencsó-idézetet: „Meddig kell elmenni, hogy az ember zenét találjon? Nem ipart, nem passziót, pótlékot, nem produkciót, megrendelést, vagy stílus igényt, sem nem akaratot… csak hátrahagyván a megfelelni akarás kényszerét, belépni a hangok kimeríthetetlen birodalmába. Megmerítkezni hangzatok elmondhatatlan színeiben, felejtvén metodikát, rendszert, iskolát. Üstökös divatot, korszellemet… Hagyni – akár ha selymes tó vizén lebegne, kitárt karokkal az ember – hogy vigye ismeretlen, bejáratlan terekre, ki nem gyakorolt formák váratlan, olykor meglepő lehetőségeibe. Vissza nem hozható pillanatok, zenei szituációk rejtelmeibe.”
Hasonlítható-e valamihez az Amikor a hajnal zenéje? Eléggé unikális és saját utat jár, de az énekes darabokban a szoprán minimalizmusba hajló kísérete, a koncentrált, rövid formák mintha némi rokonságot mutatnának Kurtág György A boldogult R. V. Truszova üzenetei című művével, illetve Arnold Schönberg Pierrot Lunaire-jével. De az analógiák helyett talán inkább érdemes felidézni a felvétel előzményeit, illetve körülményeit is. A 2019 augusztusában Nagymaroson megtartott Adyton Szabadzenei Együttlét egyik eseménye Dukay Barnabás Bach c-moll cselló szvitjének Sarabande tételéről tartott két órás előadása volt. Mondandójának illusztrálására időnként a mellette álló Una Corda M189 zongorát használta, amit tervezője és gyártója, David Klavins bocsátott a tábor rendelkezésére. Dicsérte a hangszert, tetszett neki a hangzása. Ősszel tett is egy látogatást Klavins váci üzemében, ahol kipróbálta az Una Corda nagyobb változatát, az M189-es modellt, és azt mondta, szívesen készítene vele felvételt. A különleges hangszer egyik sajátossága, hogy a hagyományos zongorákkal szemben minden billentyű egyetlen húrt szólaltat meg, ebből ered egyedi hangzása. A másik különlegességet felépítése adja: a húrok nem vízszintesen, hanem függőlegesen helyezkednek el, így az egész instrumentum „magasba nyúlik”, mivel a billentyűzete mintegy 1,5 m magasan található, amihez a muzsikus egy dobogóról fér hozzá. További extra, hogy a húrok és a kalapácsok közé, egy rúd segítségével különféle szöveteket, selymet, vásznat, stb. lehet becsúsztatni, amely művelettel tovább lehet modulálni, finomítani, lágyítani a hangzást. Emellett az M189 látványában óhatatlanul felidézi Fellini Casanova című filmjének würtenbergi jelenetét, ahol egy hatalmas terem falai mentén, toronymagasban levő orgonákból szólal meg a film őrületes zenéje.
A felvételre végül 2020. február 14-én került sor a törökbálinti SuperSize stúdióban, nyolc csatornás Native DSD 256 technikával, amivel ma a világon csak néhány stúdió rendelkezik. Az anyag rögzítése két részletben történt: az elsőben hagyományos stúdiómunka folyt, a másodikban pedig este 6-tól tízegynéhány szerencsés résztvevővel a zenészek stúdió-hangversenyt adtak. Noha a zenekar ebben a felállásban (Dukay Barnabás: una corda; Grencsó István: fúvós hangszerek; Holló Aurél: ütős és egyéb percussion hangszerek; Kalafszky Adriána: szoprán ének) először találkozott, a muzsikusok nem voltak ismeretlenek egymás számára. A Dukay–Grencsó–Holló trió két alkalommal lépett fel a BMC Opus Jazzklubban; ezek közül az egyik Two Visions Heard címmel hozzáférhető a már említett Esszék kiadványban. Grencsó, Dukay és Kalafszk, Kovács Tickmayer Istvánnal kiegészülve 2019 áprilisában játszott az Opus Jazz Club-ban, Budapesten, varázslatos élménnyel ajándékozva meg hallgatóikat.
A Dukay–Grencsó együttműködés meglehetősen jól dokumentált, szinte valamennyi közös fellépésükről készült felvétel, és a zenefolyam, amit létrehoztak, az első hangtól az utolsóig szabadzenének számít, akár duóban, akár másokkal játszottak együtt. Ettől a hagyománytól ezúttal sem tértek el. A helyzetet valamelyest komplikálta, hogy Grencsó István kérésére Kalafszky Adriána a hangját nemcsak hangszerként használta. Az énekesnő kezében ott voltak a nyomtatott szövegek, és az ő spontán döntésén múlott, hogy mikor, melyiket használja fel. Így még többrétegűvé vált a zenészek közötti kapcsolat, hiszen az éppen hangzó zene befolyásolhatta a vokális „választást”, a szöveg pedig ekképpen hathatott vissza a zenére. Az eredmény bámulatos abból a szempontból is, hogy valamennyi lemezre került darab kiforrott kompozíció hatását kelti. Miként lehetséges ez? A titok nehezen felfejthető.
Induljunk ki a fizikai körülményekből. Eleve szimbolikus értelmű lehet, hogy Dukay a zongora billentyűzeténél másfél méterrel a padlószint fölé emelkedik. Mint egy oszlopszent. Itt lép be a magány és a hallgatás szabadságának terébe, társai a maguk hallgatásának és magányának létrehozása után, itt csatlakoznak hozzá, egybenyitva szabadságuk szféráit. Ebben születnek a hangok, forrásuk a közös létállapot tapasztalása, a feloldódás a hangok univerzumának végtelen áradásában, a spirituális harmóniában. A hallgató pedig részesévé válik a mágikus transzformációnak, mikor a hangok egymásutánisága ugyan elválaszthatatlan az idő haladásától – mégsem történést érzékelünk, hanem egyfajta állapotot. Mintha az idő visszavétetne, azaz felhasadna a szövete, vagy ahogy Fazekas Gergely írja tanulmányában: felsejlik az időtlenség, az első (Hasadás) és az utolsó (A nyíló kapu) darab keretei között.
A mintegy négyórányi nyersanyagból a lemezre kerülő részek kiválasztása és sorba rendezése esszenciális része volt az alkotói folyamatnak; ekkor dőlt el, hogy lesz-e íve, szerkezete az egymást követő daraboknak. Ezt a munkát alapvetően Grencsó István végezte el (az elmélyült zenei szemlélődés tapasztalatával a szerzetes az anyag formálásához látott…), és az eredmény igazán meggyőző. Az is koncepcionális döntés volt részéről, hogy a tételek közötti szünetek sokkal hosszabbra nyúlnak a szokásosnál: akár 10 másodpercesek is lehetnek, időt, csendet hagyva a hallgatónak, hogy befogadja, amit hallott, és felkészülhessen a következő „kompozícióra”. A lemez 17 számának nagyjából a feléig, a 8. (Kopott felirat a repkény alatt) és a 9. Figyelmeztetés – variáció) opuszokig érzékelhetünk egyfajta emelkedést, majd a továbbiak mintha már az elért fennsíkon bontakoznának ki. Ez nem jelent semmiféle különbséget a zenei minőségben az első részben hallottakhoz képest; valamennyi éppoly remek, mint a későbbiek, és annak ellenére, hogy önmagában minden egyes darab a fentebb mondottak szerinti állapot-zene, egymásutániságukban mégis egyfajta fennsíkhoz közelítenek, ahol aztán bámulatos hangzatokat mutatnak be a velük tartó bandukolóknak.
Magáról a zenéről nehéz mást és többet mondani annál, mint ami Fazekas Gergely szövegében szerepel. A hangzást alapvetően meghatározza, hogy Dukay Barnabás kérésére David Klavins a zongorát a ma szokásosnál jóval alacsonyabbra, 432 hertzre hangolta. A zenéhez a legpontosabb útbaigazítást Dukay egysorosa adja: „éjezüst fényhang. míg a fül lát, a szem hall, ősmúlt borong át.” Az énekelt szövegek két csoportba sorolhatók. Az elsőbe veretes, klasszikusnak mondható gondolatok tartoznak: Dantétól a világirodalom egyik oszlopának számító Isteni színjáték talán még ma is ismertnek tekinthető kezdő strófája, Thomas Tallis 16. századi angol zeneszerző sírfelirata, valamint John Bunyan, a 17. században élt angol baptista prédikátor A zarándok útja című regényének néhány, bizonyos értelemben Dantéra reflektáló mondata. Ezekkel mintegy kontrapunktikus viszonyban állnak a kortárs szövegek, melyek egy mikrohullámú sütő használati útmutatójából, illetve egy internetes cookie-szabályzat részleteiből valók. Hamisan leegyszerűsítő lenne persze olyan konklúzióra jutni, hogy lám, régen olyan szövegek születtek, ma meg bezzeg csak emilyenek… Annyi azonban talán megengedhető, hogy régen a nagy egzisztenciális kérdések a fenyegetettség, a halál és az elmúlás gondolatkörében fogalmazódtak meg, míg napjainkban a fenyegetettséget a mindennapi élet olyan közönséges járulékai is hordozzák, mint egy mikrohullámú sütő, esetleg a számítógépekre özönlő cookie-k. Lenyűgöző azonban, ahogyan ebből a fura nyersanyagból Kalafszky Adriána horrorisztikus mini drámát kerekít, például a Figyelmeztetés-ben.
Korábban is amellett érveltem, hogy hasonlóan a Grencsó–Dukay együttműködésben született minden korábbi zenéhez, az Amikor a hajnal is csak úgy jöhetett létre, hogy az alkotók az individuális szabadságaik megnyitásából, egymásba olvasztásából teremtett szférában szólaltatják meg az őket akkor és ott körülvevő hangokat. Értelmét veszti minden egyéni bravúr, senkinek nem itt kell bizonygatni hangszeres tudását és felkészültségét. Az a messze elhagyott szint, ez a technikán túli hangköltészet. Erre persze lehet legyinteni, mint felesleges, okoskodó szómágiára, vakszövegre. Azonban, de és viszont! Jó szívvel ajánlom bárki figyelmébe a 6. darab, a Kopott felirat a repkény alatt egyik részletét: Kalafszky Adriána a második sorban odáig jut az éneklésben, hogy „in mild and quite sort…”, amikor 2:14-nél belép Grencsó, és a basszusklarinéton négy hangot fúj, (Bb – A – Dd – F) mintegy „odaénekeli” a folytatás négy szótagját („oh happy man”), pedig nem volt előtte a szöveg, tulajdonképpen nem is ismerte azt. Kalafszky reakciója minderre megejtő: ő már csak alig hallhatóan suttogja el ezt a négy szótagot.
Az Isteni színjáték köztudatban leginkább számon tartott része a Pokol, de ugye van két további szín is a műben, a Purgatórium és a Paradicsom. Vajon melyikhez állhat legközelebb az Amikor a hajnal? Szerintem leginkább a Paradicsomé, különös tekintettel a lemez utolsó harmadára. Nézzük, mit írt Dante a Paradicsom első énekében:
„Csak annyit kapjak erőd telijébül,
hogy az árnyék árnyékát visszazengjem,
amely fejemre hullt a Boldog Égből”
(Babits Mihály fordítása)
Ennek tükrében gyönyörű kifejezése a zenének, a szenzibilitásnak, amit hallunk: súlyos, komoly, de nem komor, inkább csendesen derűs aura, melyben még a könnyed játékosság is megfér. A Mikor az árnyak körbefognak című Dukay–Holló duó például olyan, mintha táncosok vagy marionett-figurák töredezett, mókás mozgásának kísérőjátéka volna. A magaslati tájon való szemlélődés instrumentális darabjai zárják az albumot (Hét forrás, Érintés, Anomális, Sziluett). Miniatűr duók, triók és kvartettek, amelyek a zenészek közötti, lágyan áramló rezgésekből, az őket ott és akkor megérintő hangokból állnak össze.
Úgy tűnik, Grencsóban erős a hajlam arra, hogy a lemezeit egy különleges szépségű darabbal zárja. Ilyen a Még sohasem láttalak (Hátrahagyott dolgok apály idején, HRCD 1607) vagy a Legyen meg a te akaratod a Ken Vandermark közreműködésével felvett – a The New York City Jazz Record 2020-ban megjelent lemezeket értékelő listáján elismerésben részesített – Do not slam the door (BMC CD 271) albumról. Közéjük sorolható A nyíló kapu is, ami kevés, ritkásan megszólaló hangból kreál lélekbe markoló szépséget, elmélyült, meditatív állapotot sugallva; és bár a lemez fizikai értelemben befejeződik vele, a hallgatónak azt üzeni, ez egyáltalán nem a vég – megtisztulva, várakozással, a megtett út tapasztalatával, élményével léphet be az előtte nyíló kapun.
Végül a hallgatóban az a benyomás keletkezik, hogy minden hang a helyére került, akkor és ott, annak kellett szólnia, aminek. Pedig ez csak egy megoldás a korlátlan lehetőségekből; bármelyikük, bármikor más irányba is indulhatott volna. Ők most éppen ezt (s talán nem véletlenül épp ezt) merítették ki a hangok univerzumából, és mindez jól van így. Illik rájuk Ortega gondolata: „a legnehezebb dolog a világon (…) megszerkeszteni valamit, ami nem képmása a természetesnek, s mégis értelmes a saját törvényei szerint: fenséges tehetséget feltételez.”
Coda
Általában a művészetekben, azon belül a zenében – de tegyük hozzá, a tudományokban is – az „előre” azt jelenti, hogy a bennünket körülölelő lét elemei (amelyek ma már sokkal inkább fogalmak, mint dolgok) közötti, elméletileg végtelen gazdagságú kapcsolatok, viszonyok, relációk közül sikerül egy újat megnevezni. Mert minden egyes új fogalom, megnevezés hozzájárul a tudáshoz, a megismeréshez. Minden műalkotás akkor válik méltóvá ennek a kategóriának a képviseletére, ha a mű fogalmat, megnevezést alkot. Íme, az emberi létezés végső értelme: műalkotásokkal hozzájárulni a Teremtéshez, gazdagítani, dicsérni a csodáját. És feltárni a rettenetét. Mert a Gonosz is létezik.
Élet.
Pokol.
Purgatórium.
Paradicsom.
Drága Barátaim, van miről zenélni..!
Az Amikor a hajnal valódi műalkotás. A világ szerzetesi lelkületű teremtői nem könnyű kliséket, ismert modulokból összeeszkábált tucatterméket kínálnak, hanem komoly intellektuális és emocionális erőfeszítésre késztetik azokat, akik közel akarnak jutni világukhoz – ahol megneveztek, fogalmat alkottak.