A Hunyadi piacról akarok írni, pontosabban egy találkozásról, már le is írtam az első szavakat, de belép Erzsó és átölelve köszönt. Karácsony van. Megnézzük az asztalra állított, az évtizedek alatt összegyűlt karácsonyfadíszek legapróbbjaival felöltöztetett gömbölyű kis fát. Jó, ha akkora, mint a gyerekkorunkban, a friss havon hógolyóból görgetett hólabda, amiből hóember épült. Soha nem volt ennyire apró fánk, s csak a szobabelső felé néző cikkelyét díszítette fel és alá állítgatta, hogy, Sári és Fricóka, az unokák is jól láthassák – az évtizedekkel korábban a gyerekeink által készített, papír, dugó és gyurma betlehemeket. Ezen örvendezünk, majd térek vissza a géphez, a félbehagyott mondatomhoz. Elég későn mentem ki szokásom szerint, még egy utolsó rohamra, tojásért, citromért, borért, s a piac térfelőli belső során a második traktusnál megpillantottam néhány szép kerek, lekvárral töltött linzert. Sapkáját mélyen a homlokába húzó ősz szakállas férfi árulta, olyan volt a sapkája, mint Tandorié, legalábbis ezt véltem, s nyomban a tárgyra térve kezdtem faggatni az árak felől, s hogy esetleg, van-e több is belőlük. A férfi, ahogy szeme sarkából végigmért, elmosolyodva hárított, mondván, ő csak őrzi az árut, mindjárt érkezik a gazdája, s lőn, sietve lépdelt felénk egy fiatal férfi hajadonfőtt. Miután leboltoltuk a linzereket, tenyérnyi nagy darabok voltak, jusson másnap mindenkinek, az idősebb rákérdezett, hogy az úr netán művész? A feleségem azzal bosszant, válaszoltam, hogy csak azért járok a piacra, mert a kofák művészuraznak, és fiatalembereznek. Mondom, foglalkozom valóban művészettel, de nem szeretem a megszólítást. És mifélével, ha szabad érdeklődnöm, folytatja, s a piaci fedés oszlopához támaszkodó pózból felegyenesedik. Zenész vagyok, mondom, így első körben ez a lerázó mondatom, ha nem kívánok elmélyedni a témában, még a halat se vettem meg. És milyen hangszeres, kérdi újfent. Gitáros vagyok. No és akusztikus, vagy elektromos hangszeren játszik? Akusztikuson, felelem. No és miféle műfajt űz? Az egyszerűség kedvéért, nevezzük világzenének, vagy folknak, felelem. S magányosan, vagy zenekarban tevékenykedik? A Makám együttesben játszom, felelem. Á, azt jól ismerem, sőt a Makám és Kolindára is jártam az Egyetemi Színpadra egyetemista koromban. Ahogy belemelegedik, már „tudod, hogy nincs bocsánat”, egy óra alatt sem úszom meg ezt a beszélgetést, mert, ahogy a Stonesra térünk, már én is belemelegedek. Hogy is volt Brian Jones halála, aki vízbe fulladt, mint Brian Epstein, a Beatles menedzsere? Szinte ugyanakkor, amikor Hendrix, Janis Joplin és a The Doors énekese halt meg, Jim Morrison, aki egy Aldous Huxley műből kölcsönözte az együttes nevét és Párizsban nyugszik, a Père-Lachaise temetőben. Ahová, kontrázok – tizenöt éve a Makám turnén elzarándokoltunk mi is. S hogy Mick Taylor mennyivel jobb volt, mint Ronnie Wood, aki csak egy leheletnyivel jobb, mint Keith Richards. De hiába, akkor is zseni a Richards, ő írta a számokat. Paint it black. Mekkora zene! S a dallamot unisonóban játssza a gitár és a szitár. Brian Jones is szitározott, nem csak Georg Harrison. Ő azért jobban, felelem, abbéli ismereteimből kiindulva, amit mesterem, Kozma András mesélt az ő mesteréről, Ravi Shankarról, aki Harrisont is tanította. Nekem a Stones a 60-as évek végéig tartott, ma is azokat a számaikat szeretem. S térünk át John Mc Laughlinra, a Shaktira, míg Piroska, aki zöldséget, diót, lekvárt és reszelt tormát árul az átellenbeni sarkon, rám nem kiabál, hogy siessek, mert bezár a csarnok.
Ronnie Wood by Roger Woolman