Ahol én lakom, itt, a Világvége utcán, papírvékonyak a falak. Nem viccelek, az utcámat tényleg úgy hívják, hogy Világvége utca. Nem út, tér, sétány, vagy dűlő, hanem csak úgy, szimplán, utca. A 11-es busz végállomásánál. Úgyhogy a buszra is az van kiírva nemes egyszerűséggel, hogy 11 VILÁGVÉGE. Egészen apokaliptikus hangulata van annak, ahogy átszeli a várost. Akik a buszon utaznak, nem tévednek nagyot, ha azt hiszik, a végítélet felé tartanak, vagy onnan visszafelé, csak kicsit gyorsabban, mint a többiek. Azok pedig, akik mindennapi tennivalóik között futva olvassák le a feliratot a busz elején, elmélázhatnak azon, hogy világvégéből miért is van darabra éppen tizenegy.
De ott tartottam, hogy ahol lakom, az 1. szám alatt, papírvékonyak a falak. A becsapott ajtók miatt már tisztára berepedeztek a sarkaim, és sokszor vagyok gyűrött, amikor felébredek. Néha azt sem tudom, hanyadik oldalon tartok magamban, és másokban is gyakran eltévedek. Jó lenne ilyenkor egy könyvjelző. Az ajtó alatti réseken félbehagyott fények és hangok szűrődnek át, egymásba oltható fények és hangok, mint a fák oltásánál. Így lesz oltóág és gyökéralany napszínes fényfüzérből, tüsszentésből, vízcsobogásából a kádban, fajátékok koppanásából a fejünk felett. Jobb esetben. De vannak éjszakai veszekedések is, lázas kisgyerek felsírásával, lámpaszemek pislantásával a szemközti társasház ablakai mögött, nehéz talpak dobbantásával a lépcsőfordulóban. Papírfalakon átfutó vérkeringés. Az átszűrődő fényben aztán kereshetjük a vízjeleket.
Ott van például Amália Rodrigues. Úgy hívják, mint a híres fado énekest. Amália már nem megy el otthonról. Főleg mióta hidegebbre fordult az idő. Egy későnyári délután vettem észre a parókáját a kisasztalon, a kanáriketrec mellett. Egy törölközővel szárítgatta gyér, fehér haját a teraszon állva. A porcelánbabák jutottak róla eszembe, amiket a dédi felsorakoztatott a bevetett ágyon. Nem vehettük őket soha a kezünkbe, csak ünnepnapokon. Emlékszem, mennyire megijedtem, amikor az egyiknek kiesett és elgurult a szeme. Amáliát az unokája tanítja mankóval járni a lépcsőházban. Ha nincs éppen csúcsforgalom, még a zárt ajtók mögött is lehet hallani a mankó hegyének morzekopogását a kövön. Amikor sár van kint, néha a pontokat is látni. Mintha széthordott hangjegyek lennének egy lépcsők barázdálta kottapapíron. Amália sohasem csapja be maga mögött az ajtót. Apró, érthetetlen, rövid szótagokban beszél, mintha a hangjára is átterjedt volna a mankó morzekopogása. Vagy fordítva. Mert néha tényleg csak attól függ a vízjelek formája, hogy milyen szögben tartjuk a papírt. A szögekhez keveset értek. De azt tudom, hogy Amália teraszán a lugason egész évben nyílnak a rózsák. Ugyanolyan árnyalatúak, mint a két szem kanári. Halványsárgák.
Ott van Iván is, a varjasember. Aki nem összekeverendő Ivánnal, a motorosemberrel. Igazából Iván, a varjasember is motorral jár, de nem Harley-Davidsonnal, mint Iván, a motorosember. A varjas Iván a patika gyógyszerfutárja. Akárhányszor az ablakhoz lépek, mindig ott áll a motorja. Vagy leszáll éppen, vagy indul, már az is megfordult a fejemben, hogy kvantumfizikai vonzás van az ablakhoz lépésem és a motor érkezése között. Az utánfutóján csak az ideköltözésünk után hetekkel tűnt fel az aranyszínű papírtálca és a morzsák, meg a szögek, de a varjakat csak akkor láttam meg, mikor én is leszaladtam egyik nap valamiért a patikába. Iván süteményeket hord a madaraknak, a varjak pedig mindenféle csillogó akármit hordanak neki. Ez a dolgok tényállása, mondhatni a varjúfekete igazság, ha éppen szellemeskedni akarnék. Azt beszélik, hogy ez azért van, mert évekkel ezelőtt egy varjú éktelen károgása hívta fel a figyelmet a patika lépcsője előtt fekvő, eszméletét vesztett Ivánra. A motorja roncsait méterekre tőle találták meg, nem sikerült megtudnia senkinek, hogy a vezető figyelmetlensége okozta-e a balesetet, vagy ő vált áldozattá. A ballonkabátja zsebei vadvirágokkal voltak megtömve, de semmi iratot nem találtak nála, csak egy üres képkeretet. Azt sem sikerült kiderítenem, hogy miért kezdett el a patikában dolgozni ezután. De egy biztos: Ivánt sohasem láttam mosolyogni másra, csak a varjakra. Ha az ablakhoz sétálok – tehát biztos vagyok benne, hogy ott találom – és mosolyogni látom, most már elég néhány lépést tennem jobbra, ahhoz, hogy lássam, valóban a varjait nézi. A madarak mindig ott vannak a tekintete túloldalán.
A másik Iván, a varjatlan motorosember, operarajongó. Ezt a kedvtelését tucatnyi tagbaszakadt motorostársával hetente egyszer, csütörtök kora este a közvetlenül tőlünk jobbra fekvő albérletében űzi. Puccinit december elejére kivégezték. És vele együtt a lakótársak idegeit is. Csak abban tudok reménykedni, hogy Wagner a nyáriszünetre esik majd, amikor úgyis elutazom. A gondnok, Da Silva úr, csak azért nem hívta ki eddig a rendőrséget, mert nyilvánvalóan fél a tetkós, motoros kétajtós szekrények bosszújától. De az igazi ok az lehet, hogy úgy tűnik, az operászás egyedül Amáliát nem zavarja. Da Silva úr rendszerint csak mérgesen mormog mindenkire, de ha meglátja Amáliát, hirtelen mozdulattal kapja le a fejéről a simléderes sapkát, és tétován biccent felé. Lehet, hogy ezért hord újabban Amália sminket? A múltkor még a körmei is ki voltak lakkozva. Egy biztos: csütörtökönként, fél hét körül felerősödik a morzekopogás a lépcsőházban. Amáliát egyszer Iván ajtaja előtt találtam ülve. Lehunyt szemmel dudorászott valamit az alkonyati félhomályban, megfestették a haját az utolsó napsugarak, egy fehér hajcsomó kilátszott a bal halántékánál a parókája alól. Nem tudom, hogy került a kezébe a pohár rosé. Ahogy a kulcsomat kerestem, kinyílt az ajtó, és egy motoros manus óvatosan letette mellé a mankóját. Megerősítette a meglazult csavarokat. A lemez is lejárt, a bakelit ütemes sercegése törte csak meg a csendet. És a varjak kintről behallatszó károgása.
.
.
(A szerző portréját Grégoire Fillion készítette)