Miből lesz a regény? Olyan természetességgel tágulnak regénnyé az első kötet, a Szevasztopol jelentősebb novellái, ahogyan Péter Jánost is organikusan fogadta közösségébe a bencés rend. Visszaköszön Körösliget városkája, a tarokk kártyajáték iránti „ártatlan szenvedély”, a gimnázium, és persze a szereplők: a rövidebb lélegzetű elbeszélésekben már találkozhatott az olvasó Kriszti múltjával, és láthatta a főszereplőt, Andrást és Krisztit, amint egy templom perselyébe dobják jegygyűrűiket. De azok számára is érthető lesz a regény, akiknek még nem került a kezükbe a Szevasztopol, hiszen minden fontosabb mozzanatot elmesél a Szabadulás lapjain is a narrátor. A regény fő célja, hogy éreztesse, mennyire befolyásolják egy ember életét a traumái. Én leginkább arra voltam kíváncsi, hogy mit tud a huszonéves korosztály tanulságként, mondanivalóként elraktározni a műből.
Na de ki is meséli el pontosan András történetét? Míg a Szevasztopolban bőven vannak közvetlen tónusban, egyes szám első személyben elbeszélt darabok, addig itt jóval távolságtartóbb hangon, egyes szám harmadik személyben szólal meg a narrátor. Aki ennek ellenére nem csak tárgyilagosan leírja szereplője összes cselekedetét, hanem hozzáfér András legbelsőbb gondolataihoz, vágyaihoz és összes emlékéhez is. . Péter János valószínűleg azért választotta az egyes szám harmadik személyű elbeszélői pozíciót, mert a regény egyfajta önismereti úton vezeti végig főhősét és az olvasót is. Ahhoz, hogy az ember átértékelje az emlékeit, megtalálja, miben gyökereznek berögződött viselkedésmintái, kívülről kell szemlélnie önmagát. A narrátor semmivel sem tud többet Andrásnál, és nem is mutatja be más szereplők nézőpontjából, tehát a történetet maga András meséli el, csak éppen megpróbál objektíven tekinteni az életére.
András úgy gondolja, új élete megkezdéséhez, generációkon átívelő traumái feldolgozásához – és nem utolsósorban az alkohollal való végső szakításához is – Amerikáig kell utaznia, kivágnia magát abból a környezetből, ahol nem tudott soha igazán boldog lenni. De a vágyott kiköltözésig még egy sokkal nehezebb utat is meg kell tennie: le kell zárnia a múltját, rendet kell tennie emlékei között, és ehhez a szimbolikus cselekedethez kapóra jön, hogy le kell utaznia a Balatonra, és meg kell mentenie néhány fontos tárgyat a családi nyaralóból, mielőtt eladná a romos házat. A búcsúzás gyakorlatilag megannyi múltidéző rituálé láncolata, melyeket András már a nyitójelenetben, a vonaton ülve elkezd: ő is sörözéssel indítja az utat, akárcsak annak idején az apja, aki bele is halt az alkoholizmusba.
Nem ismeretlenek a magyar irodalomban az alkoholfüggőségről szóló művek, ezek közül a legismertebb talán Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című kisregénye: főhőse hiába szeretne író lenni, segédmunkásként dolgozik építkezéseken, figuránsként a Geodéziai Intézetben, vagy éppen szénlehordóként. Hasonló élettörténet például Dénes Józsefé, aki a nyolcvanas években az underground zenei élet fontos alakja volt. Bár neki is sok gyerekkori traumája volt, leginkább azért nyúlt az alkoholhoz, mert soha nem tudott igazán beilleszkedni az értelmiségi közegbe, bármennyire is olvasott és művelt volt. András azért menekül az ivásba, mert nem ismer más megküzdési módot, hiszen a szülei is mindketten isznak, és azt éreztetik vele, hogy semmi keresnivalója ezen a világon, a nővére, a sikeres biokémikus, Bogi mindenben jobb nála, nem hagyja ott a vegyészmérnöki kart, mint András, aki inkább a lesajnált bölcsészkedést választja, a konyhában is csak Bogiról voltak kint képek, Andrásról egy sem. Az alkoholmámor a szabadság hordozója András számára, az ittas bódultságban nincs jelentősége semmi fájdalmas múltbéli eseménynek.
Például András egyik legnagyobb traumája ikertestvérének elvesztése egy félresikerült abortusz után. Az anyját emiatt gyerekgyilkosnak bélyegzi. Úgy érzi, nincs helye ezen a világon, ha még a saját szülei sem akarták. A hiányzó ikertestvérének nevet is ad, nélküle félemberként tekint magára. Hiába lesz Kriszti a felesége, fel sem merül köztük, hogy gyereket vállaljanak, amikor pedig a lány mégis teherbe esik, egyértelmű, hogy egy erős eseményi utáni tabletta lesz a megoldás. A gyermektelenség mégis egyfajta űrként van jelen Andrásban: „azon kapta magát, hogy babázik, ül, túl a negyvenen, tök egyedül egy lepusztult nyaralóban […], mellette a macija, ölében a nővére babája, és ringatott rajta ösztönösen egyet, ahogy Bogitól látta, ahogy maga is természetesnek érezte, ahogy valószínűleg saját gyerekével soha sem fog ilyet csinálni.”; „Mert azt valahogy érezte, hogy lánya lett volna. Hogy lány az a gyereke, aki nincs.”
A gyerekkori játékok megmentése, keresése közben András maga is visszatér a gyerekszerepbe, visszarepítik az emlékek. Előfordul például, hogy irigykedve néz egy boldog gyereket, ehhez a jelenethez kapcsolódik egy fontos jelkép, a paradicsom. Ádám és Éva Paradicsomában nem létezett halál, minden kerek és teljes volt. De a kiűzetés után megismerték a fájdalmat, a küzdelmet, a gyilkosságot. A szerző a fejezetcímekkel is rájátszik a bibliai párhuzamra, a Paradicsom című egység után a Kiűzetés című következik. De ennél is jelentősebb, hogy András gyűlöli a paradicsomot, ugyanis „piros a héja, és ha fénylik, akkor annál inkább, a katicabogárra emlékeztette, amit ovis korában próbált megenni. Azóta, ha csak ránézett a paradicsomra, szinte érezte a három pár lábat, ahogy kétségbeesetten kaparászik a nyelvén, próbál kitörni a nyáltengerből, hallotta a kitinpáncél roppanását, a szájában volt a keserű nedv”. Megannyi jelenetben találkozik András a paradicsommal, van, hogy ajándékba adják neki a piacon, de kidobja, van, hogy a jó szívvel készített ebédjébe főzik bele, és ő csak titokban meri belőle kihalászni. De felszínre kerül egy olyan emlék is, amelyben az apja részegen arra kényszerítette őt és a nővérét – nevelési célzattal – hogy egyék meg azokat az ételeket, amelyeket a legjobban gyűlölnek, a paradicsomot és a mazsolát – persze ennek is hányás lett a vége. Mintha a paradicsom utálatába sűrűsödne András képtelensége a tartós boldogságra, a teljességtől való elszigeteltsége. Bezzeg másoknak már a gyerekkoruk is közel tökéletes, egy strandbüfében estebédelve felfigyel egy kislányra, aki néhány hasonló korú társa között akar még maradni a parton, de a szülei már mennének haza: „Azt irigyelte, ahogy Petrácska kedvéért képesek voltak megváltoztatni az eltervezett programot, és nem kényszerítették a kislányt arra, hogy egyen, amikor nem akar.”
András nem is játékokat keresgél a nyaralóban, hanem egy konkrét darabot, egy apró falovacskát, melyet az édesapja faragott neki. A szülői szeretet kézzel készített megnyilvánulásától talán tudat alatt vár segítséget, az elfogadását annak, hogy az apja nincs többé. De a játék nem lesz meg. Talál helyette valami mást, vagyis inkább valakiket: a csinos és okos, elvált lelkésznőt, Anna Erikát és kislányát, Rékát. Itt bomlik meg a szöveg szép egységessége, és esik túlzásokba a szerző. Miután megismerkedik a vonzó és hangsúlyozottan kislányos, koránál jóval fiatalabbnak kinéző lelkésznővel, a nő bájainak végeláthatatlan leírásain kell magát átverekednie az olvasónak, egy teljes fejezet szól a szalagavatóján táncoló, alig 18 éves lány kívánatosságáról. Itt határozottan a „kevesebb néha több” közhely érvényesítése lett volna a legjobb megoldás, akkor talán hatásosabb lett volna az Andrásban nyiladozó gyengéd érzelem. Bár eleve kissé gyerekes és alaptalan a hirtelen támadt rajongás, mely csupán a testiségre korlátozódik, hiszen néhány rövid, formális beszélgetés után a férfi már a jövőjüket tervezgeti, mikor még szinte semmit nem tud Anna Erika belső tulajdonságairól vagy viselkedéséről. Ráadásul ezt a szálat olvasva nem tudtam empatikusan viszonyulni egy negyvenes férfi érzelmi világához – hiszen hogyan is lehetne megérteni valakit, aki egy épphogy nagykorú, lélekben még kislány videóját nézi végtelenítve, bájairól fantáziálva? Emiatt a szöveg épp a legfontosabb célját nem tudta beteljesíteni ezen a történetíven.
Nemcsak Anna Erika „lantfenekét” tartom túlzónak, hanem azt a végletekig feszített tárgyiasítást, ahogy András a lelkésznőről beszél – de egyébként is azt éreztem ki a sorokból, hogy a férfi korábbi kapcsolatai is elsősorban a szexualitás irányából vannak bemutatva. Vagy éppen a szexualitás hiányával – Kriszti esetében. De még a regény egyik képzőművészeti asszociációja is a lelkésznő bájaihoz hasonlatos aktfestmény, Bouguereau Elveszett Plejádja. A festmény olyan szempontból találó, hogy a közös csillagkép kiválasztásának romantikus gesztusa már korábban is megjelenik. András és első komoly barátnője, Flóra a Cassiopeiát választják, mely a magyar néphagyományban stílszerűen a Korcsma fantázianevet viseli. Ha már Flóra a Korcsma – bár nem ő volt az egészségtelen alkoholizálásra hajlamos barátnő, hanem Kriszti –, akkor Anna Erika a Fiastyúk. Hiába ötletes az asszociáció, attól még öncélúnak tartom. Szintén problémás az a másik szöveghely, ahol András felidéz egy emléket, amelyben az apja finoman szólva „taknyadzásnak” nevezi a homoszexuális aktust, sőt, valamilyen szinten a meztelencsigák közötti intim kapcsolathoz hasonlítja a nők közötti szerelmet. Alapvetően nincs probléma azzal, ha egy szövegben vulgáris elemek vannak, de ezt feleslegesnek és túlzónak tartom. Való igaz, hogy Kriszti egy nővel lépett félre, akivel azóta együtt is él, de ehhez a tapasztalathoz semmit nem tesznek hozzá a fentebb említett sorok, sőt, egy másik szöveghelyen András úgy gondolkodik, jobb, hogy így alakult, mert nem egy másik férfival kellett versenyeznie, akinek adott esetben több pénze, jobb autója van, hanem egy nővel, akivel nem tudja magát észszerűen összemérni.
És ha már traumák és traumákra adott reakciók: az olvasó tudja, hogy Krisztit gyerekkorában megerőszakolta egy nyári táborban az egyik tanár. Én pedig úgy éreztem, hogy András véleménye szerint a nővel való félrelépés egyfajta természetes következménye ennek a traumának. Mintha a trauma lenne az egyik katalizátora annak, hogy Kriszti nem bírja átadni magát egy férfi érintésének, a másik katalizátor pedig maga András, ő indítja el igazán Krisztiben azt a „folyamatot”, melynek végén rájön, hogy a nőket szereti András úgy akarja beállítani a helyzetet, mintha az abúzus lenne az oka annak, hogy Kriszti homoszexuális. Viszont senki nem lesz egy ilyen trauma hatására homoszexuális vagy épp heteroszexuális, legfeljebb ennek a felismerésében „segíthet” az esemény. Bár vannak hiteles tünetei is Krisztinek, ilyen például a káromkodástól való tartózkodás: az elkövető meglehetősen közönséges jelzőkkel illette áldozatát. Kriszti az állanóságot sem kedveli, egyik súrlódásuk abból fakadt, hogy nem akart mindig ugyanoda menni ebédelni, míg András kedvelte a jól bevált helyeket és ételeket.
Az emlékek felidézése és rendszerezése nem marad meg a balatoni környezetben, András és terapeutája párbeszéde keretezi az egységeket, csak itt jelenik meg a regényben a klasszikus párbeszédes formátum. A szakemberről nem derül ki sok információ, csak az válik egyértelművé, hogy időben lineárisan haladnak az ülések, egészen András amerikai kiutazásáig. Az utolsó ilyen töredékben el is búcsúznak egymástól, a főhős sokat fejlődik, gyógyul az ülések alatt. Ezek a párbeszédek egészítik ki a balatoni múltidézést, itt derül ki, hogy András szuicid gondolatokkal küzd, és mesél a rémálmairól is:
„– Álmomban korcsolyáztunk Bogival.
– Szeret korcsolyázni?
– Próbáltam, de inkább félelmetes.
[…]
– Odaérve láttam, hogy egy halott fiú van a jég alatt, arccal felfelé. Ekkor szakadtam be, erre riadtam föl.”
Már azelőtt is szerepet kap a vallás, mielőtt András közelebbi kapcsolatba kerül Anna Erikával – ezzel egyidejűleg az emlékek is veszítenek a hangsúlyosságukból, az utolsó negyedében a jelenre koncentrál leginkább a szöveg. A vallás pedig nem merül ki a templomok nézegetésében vagy András azon ötletében, hogy a nyaralóból minden mozdíthatót a református gyülekezetre hagy, hanem begyűrűzik egészen az apjához való viszonyulásába is: „Apa minden nyáron előre megmondta, mikor jön alagút, mikor fogják látni a Balatont, melyik oldalról fog sütni a nap, mikor látszik Tihany, hol kell leszállni, elérik-e a buszt, ami majdnem a nyaralóig visz, vagy várni kell fél órát. Isten volt, nem vitás, és ez az isten halt meg januárban.” Ez az istenkép egyrészt azt emeli ki, hogy mennyire felnézett az apjára András, minden nézeteltérésük ellenére is egyfajta példaképként állt előtte, másrészt azt a gyermeki perspektívát is megerősíti, melyben a gyerekek mindenhatónak érzékelik a szüleiket. András Istenhez való viszonya nincs túlhangsúlyozva a műben, és így, szilárdan állva a háttérben szerintem sokkal hatásosabb, hitelesebb, mintha nagyon előtérben lenne. Így lehet vadászni az olyan apró kiszólásokat, utalásokat, mint például „olyan frankón elültetted Apa, ott lesz az az Ítélet Napjáig.”Vagy éppen a jóval direktebb, de szintén nem tolakodó részleteket, például a terapeutával való beszélgetésből, amikor az első korinthusi levélből idéz páciensének néhány sort. De megjelenik az a felekezetközöttiség is, ami talán valamilyen szinten rímel a szerző személyes élettörténetére a keresztény András egyik kedves szokása, hogy a balatoni falucska elhagyatott zsidó temetőjében köveket tesz azokra a sírokra, melyeket már senki nem gondoz.
A szöveg – és ez nagy erőssége – nem ragad bele a tárgyilagos stílusba és a szomorú események és elérhetetlennek tűnő vágyak taglalásába, hanem humoros is tud maradni, egyszerű, de kétségtelenül megmosolyogtató poénokkal. Ez például a másnapos András küzdelme: „Levánszorgott a barlangba, kivett egy sört, szép lett volna felmászni a teraszra vele, de serpa és oxigénpalack nélkül inkább maradt az alaptáborban.”Ám egy pillanat alatt átfordul a viccelődés unalomba, például amikor többször is elsüti az „elázás” kétértelműségét kijátszó szóviccet.
Sok minden akar lenni ez a könyv: szól a transzgenerációs traumák jelentőségéről, utazásra invitál egy férfi lelki világába, egyfajta fejlődésregényként is működik, emlékművet állít a jobb élet felé törekvésnek, nyíltan beszél olyan problémákról, mint a szenvedélybetegség, az abortusz, a szexuális abúzus, futólag még az internetes bullying jelenségét is érinti – annál a bizonyos szalagavatós videónál, mely alatt András Anna Erika korábbi osztálytársainak gyűlölködő kommentjeire bukkan. De ennyi téma és a fragmentumszerűen sorakozó emlékek között néha vannak egészen céltalan sorok, mondatok is. Ilyennek éreztem például azt, hogy Andrásnak – aki negyvenéves elmúlt – rengeteg apróságról az első barátnője, Flóra jut eszébe. Valahol persze érthető, hogy az első komoly kapcsolat mély nyomokat hagyott benne, de az már szinte az elképzelhetetlenség határait súrolja, hogy ezek a nyomok annyira mélyek, hogy a regény első felében majdnem minden oldalon felbukkan Flóra. Sőt, a regény vége felé még a terapeutának készített rajzán is elhelyezi András a nőt, aki legalább huszonöt éve csak az emlékek szintjén része az életének.
A cselekmény fordulatos, még ha nagyobb részt a múltidézésre épít is, a nyelvezet gördülékeny, könnyen befogadható, inkább morális kérdésekben vannak kivetnivalók a regényben, bár ezeken a mélyen berögződött nézeteken aligha fog változtatni ez a kis írás. Mégis fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy egy ilyen, sokféle problémához érzékenyen és empatikusan forduló regény jobban működött volna szexuális túlfűtöttség nélkül. (Ab Ovo, Bp., 2023)