Vannak hősök – és vannak a görög héroszok
Stephen Fry (1957–) angol író, színész, humorista a görög mitológia kezdeteit elbeszélő Mítosz című könyve után a Héroszok történeteivel folytatja a mesélést. Az isteni származású hősök csodálatos kalandjai és halhatatlan hőstettei Fry könnyed, egyúttal lebilincselő stílusában hol humoros gellert kapnak, hol romantikusan szomorúak.
Mindent megtudunk, amit tudnunk kell a héroszokról: mi volt Héraklész tizenkét munkája, miért változtat kővé Medusza pillantása, és hogyan fejtette meg Oidipusz a szfinx rejtélyét. Hogyan szerezte meg meg Jaszón és az Argó legénysége az aranygyapjút. Hogyan győzött le Atalanté minden férfit futóversenyben, és hogyan járt túl mégis az eszén egy fiú pár aranyalmával.
Izgalmas csaták, félelmetes labirintusok és vérfagyasztó szörnyek várnak ránk. Megfejthetetlennek tűnő kérdésekre kereshetjük a választ ezekben az örökké aktuális legendákban, egyúttal megtudhatjuk, mire képes az ember.
Stephen Fry Héroszok – Ókori szuperhősök csodálatos kalandjai (Heroes, 2018) című kötetének (Budapest, Kossuth Kiadó, 2020, Fordította: Kisantal Tamás, Szerkesztette: Bogdanov Edit) részletét a Kossuth Kiadó engedélyével közöljük.
Stephen Fry
Héroszok
(részlet)
Perszeusz vérvonala
Zeusz egyedül ült a reggelizőasztalnál, és egész délelőtt Héra álma járt a fejében. Valaki eljön majd, hogy megmentse a halhatatlanokat. Valaki Perszeusz vérvonalából. Győzködte magát, hogy talán csak a szemtelen Morpheusz játszott a feleségével, rászedte és becsapta az asszonyt. Volt azért rá esély, haloványka ugyan, de azért reális lehetőség, hogy az álom mégis inkább valamiféle figyelmeztetés – azaz prófécia – lehetett. Akkor viszont nem árthat némi előkészület. Sőt, az se baj, ha közben szórakoznak is egy kicsit.
Szóval: Perszeusz vérvonala. Hol is járunk?
Zeusz lepillantott a mükénéi fővárosra, Tirünszre. A királyi pár, Perszeusz és Androméda immár az égben, csillagképekként folytatják pályafutásukat. A főisten azon töprengett, hogy vajon lehet-e olyan közvetlen leszármazottjuk, aki képes lenne a Héra álmában szereplő hős vérvonalát megalapítani.
Három nyilvánvaló jelölt is akadt. A hősi pár egyik unokája, Szthenelosz, Mükéné jelenlegi királya, aki egy Nikippé [1] nevű fiatal lányt vett feleségül. Egyelőre nem született gyermekük.
A másik élő unoka Amphitrüón, aki saját unokatestvérébe, Perszeusz és Androméda másik unokájába, Alkménébe szeretett bele, és feleségül is vette a lányt. Nekik sem volt még utódjuk.
Akkor viszont nem kizárt, hogy a két pár valamelyikétől születik az a nagy hős. Zeusz nem tett úgy, mint aki nem veszi észre, hogy Alkméné nagyon, nagyon, nagyon gyönyörű. Tegyük fel, mondta magának, hogy a lány nem Amphitrüón gyermekét szüli majd meg, hanem az enyémet. Mivel Alkméné maga is Perszeusz unokája, e gyermek a vérvonalon belül maradna, minden a legnagyobb rendben, Héra prófétai látomása is beteljesedhetne. Ráadásul Zeusz fiaként eleve kemény, hősies fickó lenne.
Minél többet gondolkodott róla, annál jobban tetszett neki az ötlet. Nemcsak Héra álmának feltételei teljesülnének egy ilyen hőssel, hanem közben neki is jutna egy kis hancúr. Na de hogyan is ejtse teherbe Alkménét? Férjével, Amphitrüónnal nem Tirünszben, hanem jóval arrébb, Thébában éltek. Meglehetősen bonyolult, ám igen érdekes oka volt ennek.
Egyszer ugyanis Amphitrüón vadászat közben véletlenül megölte Alkméné apját, Élektrüónt (aki természetesen apósa és nagybátyja is volt egy személyben). Talán felesleges újra leszögezni, hogy a rokongyilkosság a görögök számára a legdurvább, megbocsáthatatlan vétségnek számított – még akkor is, ha csak véletlenül követte el az illető. Alkméné és Amphitrüón egészen Thébáig menekült, ahol az uralkodó, Kreón feloldozta a bűn alól. Miután Amphitrüón megtisztult és bűne megbocsáttatott, feleségét Thébában hagyva visszatért Mükénébe, és hamarosan egy rakás dinasztikus bonyodalom okozója lett.
Így aztán történetünk idején Alkméné éppen egyedül maradt abban a nagy thébai villában, amelyet Kreóntól kaptak. Hűséges, szerető feleség volt, így aztán Zeusz gyorsan elvetette az ötletet, hogy sasként, kecskeként, aranyló zuhatagként, bikaként vagy más olyan állatként, illetve különös jelenségként menjen el hozzá, amelyeket oly nagy sikerrel alkalmazott kéjvágytól fűtött kalandjai során. Helyette inkább szeretett férje, Amphitrüón képében látogatta meg az asszonyt. [2]
Zeusz–Amphitrüón egyik este a megfelelő fegyverzetben és az út porától koszosan megérkezett a villába, és a boldog Alkménének elmondta, hogy immár újra Mükéné uralkodója lett. A fiatalasszonyt teljesen lenyűgözte, hogy férje milyen okosan úrrá lett a problémákon és biztonságban hazajutott, így hamarosan ágyban is találták magukat. Zeusz három éjszakányira nyújtotta az ott-tartózkodását, hogy még jobban kiélvezze a helyzetet. Aztán amikor végül eljött a hajnal, távozott.
Amphitrüón – mármint a valódi – épp aznap reggel ért haza Mükénéből, és döbbenten fedezte fel, hogy felesége már tisztában van diadalmas vállalkozása minden egyes részletével.
– De hát te mesélted nekem a múlt éjjel, drágám, csacska férjecském! – mondta Alkméné. – Aztán szeretkeztünk. Ó… de még mekkorát! Micsoda tűzzel, micsoda szenvedéllyel szerettél! Gyere, folytassuk!
Amphitrüón már napok óta a Tirünsz és Théba közti hosszú út porát rótta és felesége után vágyakozott, így most gyorsan elengedte a füle mellett a kedves nő fura zagyvaságait, és inkább hálás izgalommal ugrott az ágyba.
Amikor végeztek, Alkméné nem állta meg, hogy férje szemére ne hányja, múlt éjszaka mennyivel jobb teljesítményt nyújtott.
– Ne viccelj! – mondta Amphitrüón. – Tegnap éjjel még hazafelé poroszkáltam. Kérdezd csak meg az embereimet!
– Na de…
Hosszú vita után végül arra jutottak, hogy egyedül a bölcs és éles elméjű Teiresziasz fedheti fel a rejtély megoldását. Teiresziasz nem látott ugyan, de prófétai elméje számára semmi sem maradhatott titok.
A vak thébai látnok meghallgatta a kétféle történetverziót, és gyorsan rá is jött, hogy mi történt.
– Az első látogatód Zeusz volt, az égi atya – mondta Alkménének. – Most pedig valami nagy dolog fejlődik benned.
Igazat mondott. Mivel gyors egymásutánban Zeusszal és Amphitrüónnal is lefeküdt, mindkettejüktől teherbe esett. Ikrek formálódtak a méhében: két fiú, egyikük Zeusztól, a másik pedig Amphitrüóntól. A polispermia ilyesfajta esete számos emlősfajnál gyakori (például a macskáknál, kutyáknál és disznóknál), embernél azonban meglehetősen ritka. De nem teljesen ismeretlen, még egy bájos nevet is kapott. Úgy hívják: heteropaternális szuperfekundáció. [3]
Az Olümposz hegyén persze Héra is gyorsan megtudott mindent.
A mennyek királynőjét még férje egyik kis kéjenc kalandja sem dühítette fel ennyire. Persze ott volt Szemelé, Ganümédész, Ió, Kallisztó, Danaé, Léda és Europé esete, de még ezeket sem tekintette ennyire szörnyű, megalázó árulásnak. Ez a hűtlenség már túl sok volt, most telt be a pohár, talán mert úgy érezte, hogy most Zeusz valódi érzelmekkel szerette a lányt, vagy azért tartotta annyira megalázónak a helyzetet, mert az egész történet a saját álmának elmesélésével kezdődött. Bármi legyen is az oka, az engesztelhetetlen Héra figyelte, ahogy Alkméné terhessége szépen halad előre, és elhatározta, hogy bármit, sőt mindent elkövet e sértő nász gyümölcse ellen.
A bosszú első lépéseként Héra bízvást alapozhatott Zeusz hiúságára (ez mindig stabil pont volt a főisten jellemében). A szülés előtti éjszaka az istenek ura éppen az Olümposzon nézett a pohár fenekére, és most is hozta a szokásos formáját.
– A Perszeusz-ház következő sarja uralkodik majd egész Argolisz fölött – kottyantotta ki.
– Komolyan mondod, drágám? – kérdezte gyorsan Héra.
– Persze. A legeslegkomolyabban.
– Esküdj meg mindenki előtt!
– Minek?
– Ha komolyan gondolod, esküdj meg!
– Hát jó – mondta Zeusz kissé elbizonytalanodva, ám azért elég magabiztosan hitte, hogy semmi baj sem következhet ebből. Végül is Alkméné bármelyik pillanatban megszülheti gyermekét. – Kijelentem itt, előtted – szögezte le tiszta, öblös hangon –, hogy a Perszeusz-ház következő szülöttje lesz Argolisz ura.
Talán emlékszünk még, hogy Perszeusznak egy másik unokája is volt, méghozzá a mükénéi Szthenelosz. Héra tudta, hogy felesége, Nikippé szintén terhes, habár még csak a hetedik hónapban jár. E körülmény bárki mást elrettentene, kivéve Hérát, a házastársi hűség istennőjét, a mennyek királynőjét – és persze mindenekelőtt egy sértett feleséget. Ha valamit akart – és most nagyon akart valamit –, akkor megtalálta a módját, hogy elérhesse célját.
Magához kérette hát lányát, Eileithüiát, a gyermekszülés istennőjét, [4] és megparancsolta, hogy rögvest menjen Thébába, és további utasításig szorosan összezárt, keresztbe tett lábakkal üldögéljen Alkméné hálószobája előtt. Mivel a terhes nő egészen közel feküdt hozzá, ez a pozitúra nem engedte, hogy Alkméné saját lábait széttárva megszülje gyermekeit – Héra pedig azt is tudta, hogy az anyaméhbe zárt magzatok előbb-utóbb megfulladnak majd. Eközben Tirünszbe ment, méghozzá egy olyan bájitallal, amelynek segítségével Nikippé koraszüléssel ugyan, de világra hozza majd Szthenelosz gyermekét.
Bonyolult, szörnyű és ízléstelen terv volt, ám egyszersmind okos és hatékony is. Akárcsak Eileithüia szerepeltetése, aki sikeresen megakadályozta, hogy a fájdalomtól vonagló Alkméné széttárja lábait. Tirünszben pedig Nikippé szerencsésen világra hozta egészséges fiúgyermekét, aki az Eurüsztheusz nevet kapta. [5]
Héra diadalittasan tért vissza az Olümposzra.
– Kedves férjecském – trillázta. – Készülj fel az örömhírre! Megszületett a fiúgyermek, a Perszeusz-ház közvetlen leszármazottja.
Zeusz arcán széles mosoly terült el.
– Aha, szuper! Már számítottam rá.
– Nagyon jó hírek – turbékolta a felesége. – Annyira örülök, annyira szép pár! Szthenelosz ugyebár Perszeusz unokája, de persze Nikippé vérvonala is kivételes. Micsoda pedigré! Nemcsak Pelopsz van az ősei között, hanem…
– Hé, állj meg, várjunk csak! Nikippé? Szthenelosz? Mi a franc közük van nekik bármihez?
– Nem mondtam volna? – kérdezte Héra meglepett arckifejezéssel. – Nikippének és Szthenelosznak született fiúgyermeke.
– Na dddeee…
– Ugye, milyen nagyszerű hírek? És esküdhöz híven a fiú, Eurüsztheusznak hívják, szóval ez a fiú, Szthenelosz fia és Perszeusz unokája lesz majd Argolisz ura.
– Izé…
– Esküdhöz híven – ismételte Héra a tőle telhető legédesebb hangon.
– Amit mindenki előtt tettél. És tudom, hogy gondoskodni fogsz róla, hogy soha ne történhessen semmi baj a fiúval. Hiszen a te szavad törvény, és ha valami butaságot csinálnál, megszegnéd saját szavadat, a nemes Kozmosz felkiáltana, az Olümposz kettéhasadna, és megkezdődne az istenek alkonya.
– Ö… Nos…
– Csukd be a szádat, drágám, épp most cseppent az öledbe egy kis nyálacska a szakálladról. Hű, de undorító! Szeretnéd, ha Ganümédész hozna egy szalvétát?
Szóval Héra mesterien túljárt Zeusz eszén. Mindketten tudták, hogy muszáj megtartania esküjét, és hagynia kell, hogy Perszeusz e nem várt unokája, ez az Eurüsztheusz legyen Argolisz – azaz Mükéné, Korinthosz, Árkádia és Argosz egyesített területeinek – ura. Félő, hogy bármit tervezett is Zeusz saját gyermekével, Alkméné fiával, az már nem fog megvalósulni. A szerencsétlen poronty halva születik majd, Héra pedig győz. Nincs olyan férj és feleség, aki belenyugodna, hogy elveszti a csatát, kénytelen a másik akarata előtt meghunyászkodni, de Zeusz egyszerűen képtelen volt rájönni, mi legyen a következő lépés. Mogorván ült hát a trónján, és sötét gondolatok jártak a fejében.
Zeusz és a történelem legnagyobb szerencséjére Alkménét nemcsak határtalan szépséggel, hanem igen jó természettel is megáldotta az ég. A jó emberek pedig vonzzák a hűséges, szerető barátokat, és senki sem volt annyira hűséges és szeretetteljes, mint az asszonyt ápoló két nő, Galanthisz és Hisztorisz. Kilenc napon és kilenc éjszakán keresztül figyelték a belsejében lángoló fájdalomtól vonagló szerencsétlen barátnőjüket és úrnőjüket. Végül Hisztorisznak, aki amúgy Teiresziasz leányaként meglehetősen okos teremtés volt, eszébe jutott egy terv.
Kint, az ajtó előtt szobormerevséggel, összezárt lábakkal ült Eileithüia, és azon töprengett, vajon mennyi idő múlva lehet már biztos benne, hogy Alkméné magzata meghalt, állhat fel végre és nyújthatja ki zsibbadt lábait.
Hirtelen a hálószobából sikolyok hallatszottak. Vajon ez azt jelenti, hogy eljött végre, amire várt? Alkméné ajtajai szélesre tárultak, és a tapsikoló Galanthisz viharzott elő. Furcsa, nem kétségbeesés, inkább öröm látszott rajta.
– Jó hírek! Mondjátok el mindenkinek! – kiabálta. – Úrnőnknek gyermeke született! Micsoda boldog nap! Micsoda boldogság!
Eileithüia meghökkenten ugrott talpra.
– Ez lehetetlen! – visította. – Vezess oda!
Túl későn jött rá, hogy átverték: addigra felállt és lábait már nem zárta szorosan, keresztbe össze. A nyitott ajtón keresztül láthatta Hisztoriszt, valamint Alkménét, aki végre széttárhatta a lábait, és nyomni kezdett. Szépen sorra két fiúgyermek bukkant elő, egészséges, fülsüketítő visításuk visszhangzott a szobában. Eileithüia szorosan összehúzta magán a ruhát, aztán eltűnt a színről. Tisztában volt vele, milyen nagy lesz Héra haragja.
Nem is tévedett, Héra valóban tombolt, amikor megtudta, mi történt. Ujjának egyetlen heves pöccintésével menyétté változtatta a szemtelen, fondorlatos Galanthiszt. [6]
Az istennő még sohasem érezte magát ennyire csalódottnak és megalázva. Megesküdött, hogy ettől a pillanattól kezdve örökké azon lesz, hogy bosszút álljon Alkméné és Zeusz gyermekén.
Na, de melyik az? Melyik lehet Zeusz fia és melyik Amphitrüóné? Mindkét gyerek jól nézett ki, eleven, erős és – ahogy nyolcnapnyi késlekedés után elvárható – tagbaszakadt kölyök volt. A rajongó szülők az elsőszülöttet Alkaiosz, Perszeusz fia tiszteletére Alkidésznek, a másodikat pedig Iphiklésznek nevezték. [7] Kinézetre nem lehetett eldönteni, melyikük születhetett a halandó és melyik a halhatatlan atyától.
De aztán elég hamar rájöttek, hogy melyik gyermek Zeusz fia.
Jegyzetek
[1] Pelopsz és Hippodameia lánya. Végül Pelopsz nyerte meg a kocsiversenyt és ezzel Hippodameia kezét, amelyre Polüdektész is aspirált (vagy legalábbis úgy tett). Ezt a történetet is el kell mesélni, de majd csak később.
[2] Nagyon hasonló jelenet játszódik le az Artúr-legendában. Merlin segítségével Uther Pendragon felvette Gorlois (Yguernen férje) alakját, lefeküdt a nővel, és nászukból született Artúr, a majdani nagy király.
[3] „Még ha a hangzásában nincs is semmi ráció” – énekelhetné Mary Poppins és Bert, a kéményseprő.
[4] „Ilithiának” is nevezik. Eileithüiát általában fáklyával ábrázolják, amely a szülés égető fájdalmát hivatott reprezentálni, vagy égbe emelt karokkal tartja a fénybe a gyermeket. A rómaiak Lucinának vagy Natiónak nevezik.
[5] A név annyit tesz: „széles vállú”. E szerint a szülés igencsak fájdalmas lehetett.
[6] Hisztorisz valahogy megúszta a dolgot. Talán elég okos volt, hogy elrejtőzzön.
[7] Az „iphi” „erőst” vagy „hatalmast” jelent (Iphigénia például annyit tesz: „erősnek született”), az „eles” pedig „büszkeséget”, „dicsőséget”. Egyébként az „iphi” egy, a görögök által is ismert mértékegység neve, amely nagyjából fél pinttel, azaz alig három decivel volt egyenértékű. Szóval az sem kizárt, hogy Iphiklész neve annyit tesz: „Dicső háromdecis”.
Fordította: Kisantal Tamás
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)